EPILÓGUS

Mire delelőre hágott a Nap a túlélők elhagyták a völgyet. Távozásuk előtt azonban még ittak a tóból, majd a nők megmosták a két római testét, ellátva sebeiket. Ahol jobban véreztek ott Evantia sárral és levelekkel egybegyúrt masszát rakott a testükre. Ezt követően úgy döntöttek, hogy megadják a végtisztességet Hérakleiosznak, aki az életét adta mindenkiért. Theodóziusz és Pelágiusz egy ciprusfa alatt megásták nyughelyét, miközben a nők egykori bajtársuk testét is megtisztították. Nem sokkal később elhelyezték őt a gödörben, amit kardjaikkal ástak ki, ezért nem is sikerült túl mélyre, ám a célnak megfelelt.

Mindannyian elmormogtak egy imát az elhunytért, Pelágiusz még meg is siratta a nagydarab görögöt. Theodóziusz szemei szintén elfátyolosodtak, de ő tartotta magát, és végső búcsút vett barátjától. Jelöletlen sírba temették ugyan, viszont emlékét, tudták, sosem feledik majd. Hasonló tisztelettel hantolták el a két elesett nőt is, aztán útnak indultak.

A délután nagy részét meneteléssel töltötték, s közben Evantia Theodóziusz kérésére elmondta, miként hallgatott a szívére és választotta ki azokat, akik hajlandók voltak visszafordulni vele. A férfi Evantia vállára támaszkodva bicegett, így nyugodtan beszélgethettek a csapat sereghajtójaként.

– Hálás vagyok, amiért a segítségünkre siettetek.

– Ennyivel tartoztunk nektek, mindazért, amit tettetek értünk – felelt a lány, és mosolya forróbban simogatta Theodóziusz lelkét, mint a tűző napsugarak.

– Hát ennyire felnézel ránk? Pedig mi hoztuk rátok a bajt  botor módon – sóhajtott a római, bűntudattal teli hangon.

Evantia figyelmét ez nem kerülte el, és rögtön igyekezett vigaszt nyújtani a katonának.

– A kalózok előbb-utóbb úgyis ránk találtak volna, és akkor lehet, hogy még rosszabb sors várt volna ránk, túlélőkre. A halálnál csak a rabszolgasorstól félek jobban. Való igaz, a falu férfijait lemészárolták, de a gyerekek életben maradtak, ők tovább viszik az elhunytak örökségét.

– Talán igazad van, szeretnék hinni benne, hogy így van! – szólt a férfi rövid hallgatás után, és sokatmondó tekintettel Evantiár pillantott. – Imáimba foglalom majd az elhunytak neveit, köztük atyádét is. Úgy érzem, hogy... isteni sorsból kereszteződtek útjaink, mikor legelőször megláttalak a szívem majd kiugrott a helyéről.

A vallomást hallva Evantia elpirult, de kellemes melegség járta át a testét.

– Emlékszem a tekintetedre, én is hasonlót éreztem. Furcsa..., nem is félek kimondani.

– Igen, én sem – suttogta Theodóziusz, és halványan elmosolyodott. – Mikor azt hittem, itt a vég, ajkaid édes íze emlékeztetett rá, hogy van miért tovább küzdenem. Gondoltál rá, mihez kezdesz ezután?

– Szeretnék visszatérni majd a faluba, eltemetni a holtakat, és folytatni az életem – biccentett a lány. – Amint újra biztonságos lesz.

– Ha szeretnéd..., boldogan segítek újrakezdeni – bökte ki rövid habozás után Theodóziusz, mire Evantia csillogó szemekkel fordult felé ismét, arcán széles mosollyal.

– Örülnék neki, igen.

Ezt követően már nem sokat beszéltek, nem volt szükség több szóra köztük, ahogy ujjaik összefonódtak, s kézen fogva haladtak tovább. Hamarosan megtorpantak azonban, mikor egy őrjárat bukkant fel előttük, tucatnyi római katona, akiket egy falusi asszony kísért. Egyike azon túlélőknek, akik éjszaka eljutottak Argosztóliba.

Pelágiusz és Theodóziusz megkönnyebbülten sóhajtottak látván a tucatnyi katonát. Valóban véget értek megpróbáltatásaik, immár tényleg biztonságba kerültek. Mint kiderült egy nappal korábban a szaracénok második hajóját elfoglalták, miután lelepleződtek, így Hazir emberei nem jelentettek többé veszélyt a sziget lakóira.

Az őrjárat és a túlélők folytatták hát útjukat Argosztóliba. Magányos sas röppent a magasba, és Evantia ezt jó jelnek vélte, valami új kezdődött el, talán egy békésebb élet. Theodóziusz is látta a büszke madarat, majd Pelágiuszra tévedt a szeme, aki ekkor hátrafordult, és aprót biccentett, ahogy találkozott a tekintetük. Mindketten megvívták a saját csatájukat, és visszanyerték a becsületüket.

VÉGE