Íme egy kis ízelítő az A halál ékköve című regényből:

Berni Alpok, Svájc

Hűvös szelek vágtattak le a hegyoldalon felkavarva a havat, mely a zord időnek köszönhetően rakódott le a szirteken alig pár napja. A lehetetlenül kék égbolt most teljesen mentes volt minden felhőtől, ragyogóan sütött a nap, de Terry Jonest mégis kirázta a hideg, noha vastag síkabátot viselt.

Szorosan megkapaszkodott a hegymászókötélben, megvetette a lábát egy kiszögellésben és letekintett a Jungfrau gleccservidékre, melynek egy része jól látszódott. A hófehér gleccsernyelvek vakítóan verték vissza a napsugarakat, mintha milliónyi kristálytiszta, parányi tükörrel hintették volna be a vidéket. A férfit teljesen megigézte a gyönyörű látvány, arra gondolt, mennyi csodát képes alkotni a természet.

Terry álmodozó típusú férfi volt. Az Aletschorn 4195 méter magasan nyújtózkodó csúcsára igyekezett feleségével, Miriammal. A nő alig pár méterrel alatta kapaszkodott felfelé, a sapkája alól kilógó szőke tincseibe bele-belekapott a szél. Vidáman integetett férjének, amikor észrevette, hogy őt nézi. Terry elmosolyodott, majd folytatta útját felfelé.

Terry reklámszakemberként dolgozott egy televíziónál, Miriam pedig irodalmat oktatott egy gimnáziumban. Még csak egy éve házasodtak össze, de tudták, együtt fognak megöregedni. Hirtelen szerettek egymásba egy római kiránduláson. Olyan mély érzelmeket éltek át – talán a város hangulata is hozzájárult –, amilyet még soha azelőtt. Tökéletes párt alkottak, kiegészítették egymást és közös szenvedélynek hódoltak: a hegymászásnak. Ez volt a hobbijuk, mely nélkül nem élhettek teljes életet. Szükségük volt az adrenalin és a szabadság mámorító érzésére, amit csakis a hegyek meghódításakor tapasztaltak. Ez jelentette számukra a függőséget, mely az Alpokba vezette őket legutóbb három nappal ezelőtt.

A délután közepén jártak, úgy tervezték, estére elérik a 2000 métert, ezért minden ügyességüket és rutinjukat bevetették, hogy megbirkózzanak a heggyel. Az idő gyorsan szállt, ahogy kapaszkodóról kapaszkodóra, párkányról párkányra másztak egyre feljebb és feljebb, mialatt lassan elkezdett sötétedni. A levegő lehűlt, szürke felhők jelentek meg az égbolton, és a szél is élénkebbé vált. Terry már azon rágódott, hogy mi lesz, ha az éjszaka a sziklafalon találja őket, de szerencsére nem így történt.

A következő pillanatban egy kisebb emelkedő széléhez értek, melynek aljában kellő hely akadt, hogy felállítsák a sátrukat. Levetették hátizsákjukat és hozzáláttak a művelethez. Amikor elkészültek, fogták a cuccaikat, bebújtak a sátorba, Terry bekapcsolta a borszeszégőt, és zacskós levest melegítettek vacsorára. Húsz perc múlva már élvezték a forró leves ínycsiklandó illatát, azon nyomban nekiláttak az evésnek.

Nagyokat kortyolva, csendben itták bögréikből a vacsorájukat, s közben le nem vették egymásról a szemüket. Odakint heves szélroham támadt, hangosan süvített a szél szirtek között, vadul rázta sátruk ponyváját.

– Már félúton járunk – szólalt meg Terry. – Holnapra elérjük a csúcsot, ha tartjuk a tempót.

– Drágám, ez nem lóverseny – nevetett Miriam. – Mindenesetre köszönöm, hogy elhoztál ide. Egyszerűen lélegzetelállító ez a hely!

– Valóban az. Örülök, hogy eljöttünk – simította meg felesége arcát, majd lágyan megcsókolta.

Oly mértékben felerősödött a szél, mintha a pokol összes démona sikoltott volna a hegyek között. Terry azonban valami mást is meghallott, ezért hegyezni kezdte a fülét, hogy újra elcsípje az alig hallható hangot.

– Valami baj van? – kérdezte zavartan Miriam, aki csupán az őrült szelet hallotta tombolni odakint, s nem értette, férje miért hagyta abba, amit elkezdtek.

– Hallottam valamit – motyogta Terry, aztán sebesen felpattant. – Emberi hangokat hozott a szél – magyarázta a férfi, akiben eluralkodott a kíváncsiság. – Mintha többen beszéltek volna egyszerre.

– Az meg hogy lehet? – csodálkozott Miriam. – Hová készülsz?

– Kimegyek – felelt Terry, miközben összecipzárazta a kabátját.

– Megőrültél? – ugrott fel a nő. – Nem mehetsz ki ebben az időben!

A férfit azonban nem lehetett megállítani, a következő pillanatban már kint állt a süvítő szélviharban. A koromsötét éjszakában a hó fehérsége miatt ki lehetett venni néhány körvonalat. A férfi jobbra-balra tekintgetett, miközben a szél az arcába fújta a havat.

– Szerintem képzelődtél – bukkant fel mellette a felesége, aki már azon volt, hogy alaposan leteremti a férjét, de Terry közbeszólt:

– Erre! – mutatott balra.

Alig öt méterre távolodtak el a sátruktól, amikor megállt és fülelt. Miriam fázósan didergett, keményen taposva a havat dühében, de hirtelen ő is meghallotta. Valóban hangokat hozott a szél, noha nem lehetett kivenni az értelmüket. Erőlködve próbálták tekintetükkel átfúrni a sötétséget, mindhiába. Ám hirtelen Terry felkiáltott és előremutatott. Miriam a jelzett irányban sárgás fényt pillantott meg. Ahogy a szeme egyre jobban hozzászokott a sötétséghez, a hegyoldalon egy vékony párkányt látott, amely a fény forrásához, egy barlang bejáratához vezetett.

– Nézzük meg! – vigyorgott Terry és elindult a lejtő széléhez.

Felesége megpróbált tiltakozni, de látta, felesleges, így követte a férjét. Hirtelen egy csuklyás alak bukkant elő az üregből és meglátta a hívatlan vendégeket. Terry megtorpant, ijedtében nem tudta, mit mondjon, de nem is maradt rá ideje, hogy kitalálja. Az idegen váratlanul előkapott egy számszeríjat a köpenye alól, célba vette a férfit és kilőtte nyilát.

A lövedék Terry torkába fúródott, átdöfve a légcsövet. A férfi szemei tágra nyíltak a megdöbbenéstől, fuldokló hangok hagyták el a száját, majd szeme felakadt és a mélybe zuhant.

Miriam először fel sem fogta, mit lát, de aztán akkorát sikoltott, hogy hangja még percekig visszhangzott a sziklák közt. Hátat fordított és menekülni próbált, minduntalan hasra esve a térdig érő hóban, mely mintha megdermesztette volna lábait. Halálosan félt, kétségbeesés kerítette hatalmába, s Terry elvesztése is bénítóan hatott rá. Az egész olyan volt, mint egy rossz álom, szinte szürreálisnak hatott, de tudta, hogy valóság, amit látott. Hirtelen árnyék szelte át a levegőt, és a nő éles fájdalmat érzett a hátában. Elvágódott az ütéstől. Megfordult körülötte a világ, a körvonalak elmosódtak, nem létezett más csak a kínzó fájdalom. Tudta, hogy itt a vég, és nem tehet ellene semmit. Hallotta a csuklyás lépteinek ropogását a hóban, mígnem két csizmás láb bukkant fel a látóterében, ahogy támadója fölé állt és letekintett rá.

Erős kezek ragadták meg és emelték fel, hogy aztán az ismeretlen a lejtő széléhez vonszolja, miközben hiába próbált tiltakozni, teste nem engedelmeskedett akaratának. Néhány perc múlva követte férjét a szédítő mélységbe, mialatt sikolyát elnyomta a viharos szél, ahogy a halál közeledett sebes szárnyakon, véget vetve a szörnyű éjszakának.

Mindörökre.

1.

Anglia, London

Egy évvel később…

Pocsék idő volt. Vastag köd telepedett a városra, lecsapódva és nyálkássá téve mindent, amivel csak érintkezésbe került. John Fleming, noha tősgyökeres angol volt, soha nem tudta megszokni a komor időjárást, ami oly jellemző volt a szigetországra. Hangulata idomult az éghajlathoz, ami azt jelentette, hogy gyakran volt búskomor és dühös. Jókedvében csak ritkán találhatta bárki is, de olyankor megmutatkoztak igazi személyiségének jegyei.

Megnyerő modorral, remek humorérzékkel és empátiával rendelkező személy volt, de John most a lehető legrosszabb kedvében leledzett. Magában morogva ült kocsijában, miközben az East End nevű városrészbe tartott, mely a City-től keletre helyezkedett el, közel a kikötőhöz.

Ez volt az a városrész, ahol a legtöbb piac és múzeum mellett, a legtöbb bevándorlót is meglehetett találni. Voltak koreai, maláj, indonéz, lengyel és más egzotikus népek képviselői, akik az utóbbi időben ellepték London utcáit, nem is beszélve a punkokról és más nemzetek lakóiról.

John nem volt se fajgyűlölő, se gőgös angol, de tisztán látta, hogy a bevándorlók tömegével a bűnözés is nőtt az utcákon. Egyre több lett a zsebtolvaj, a piti bűnöző és sajnos a házak mögötti lepuffantásos esetek száma is. Ha valaki, hát John tájékozott volt a témában, mivel a Scotland Yardnál dolgozott nyomozóként, lassan öt éve.

Eközben felküzdötte magát – vér és verejték által – a legjobbak közé, s talán ez volt az oka, hogy őt és nem mást küldtek az East End kerületbe, egy gyilkosság helyszínére. Bárhol máshol szívesebben lett volna, mint a londoni forgalomban, mely végülis nem volt más, mint irányított káosz csupán. Tudta, azonban, hogy nyomozóként kötelessége kivizsgálni az esetet, melyről viszont nem kapott sok információt, csupán az áldozat nevét: Dr. Robert Cartwright.

A férfi fizikusprofesszor volt, akit a lakásán ért a halál tegnap este. A bejárónője talált rá ma reggel és ő értesítette a rendőrséget is. John megkapta a pontos címet, East Road 21B, majd főnöke parancsára útnak indult.

Miután megérkezett a kerületbe, aránylag könnyen rátalált a lakásra, amit nehéz is lett volna eltéveszteni, mivel a hatóságok már lezárták a környéket, s felhúzták a kordont. A vaskapuval körülvett ház előtt két járőrkocsi vesztegelt, miközben a rendőrök a kíváncsi tömeget próbálták távol tartani.

– A helyszínelők megérkeztek már? – kérdezte egyiküket, miután kiszállt kocsijából.

– Igen, már egy fél órája itt vannak – felelt a járőr, futó pillantást vetve Johnra, aki rágyújtott egy cigire, majd két szippantás után eldobta a csikket, ami apró üstökösként zuhant a nedves betonra.

Belépve a ház ajtaján további rendőröket talált, akik a földszinti szobákban kutattak a helyszínelőkkel, akik szinte mindent lefotóztak és megvizsgáltak. A vakuk villogó fényeit vakítóan verték vissza a fehér falak, melyeken néhány cserepes virág és festmény lógott. Úgy tűnt a professzor rajongója volt az antik tárgyaknak, mivel az emeletre vezető lépcsőt egy méteres állványon álló kínai váza és egy görög atlétát ábrázoló szobor fogta közre. Furcsa képet nyújtottak az előtérben, legalábbis John nem találta túl ízlésesnek az összhatást.

Kényelmesen fellépkedett az emeltre, ahol csak két helyiség – a háló és dolgozószoba – helyezkedett el. Persze mindkettőben emberek nyüzsögtek, bár a dolgozószobában hatalmas rendetlenség uralkodott, mely láttán John eltátotta a száját. A látvány olyan volt, mintha egy hurrikán pusztított volna odabent: a szekrények felborítva, az íróasztal kettétörve, az apró tárgyak és könyvek szanaszét hevertek. Totális káosz uralkodott odabent.

Ráadásul ez még nem volt minden! Tekintete az egyetlen ablakra, pontosabban annak helyére vándorolt, ahol ezekben a percekben is áramlott befelé a köd és az utcazaj. Mi az ördög? – mormogta, majd meglátta Thomas Beart, a halottkémet, aki egy lepedővel letakart kupac fölött állt, vékony bajuszát simogatva.

– Hogy vagy Thomas? – lépett hozzá, kezet rázva a vézna férfival.

– Kösz, megvagyok – villantott egy halvány mosolyt fekete hajú barátjára. – Bár ez a legfurcsább ügy, amivel valaha dolgom volt.

– Hogy érted ezt?

– Nézd meg magad! – felelt, majd lerántotta a leplet a halottról, és John megcsodálhatta a néhai professzort, aki kicsavart végtagokkal hevert a földön.

– Te jóságos ég! – tátotta el a száját, ahogy meglátta a véraláfutásokkal teli testet, a szörnyen vicsorgó arcot, melyet a halál örökre elváltoztatott.

– Érted már, hogy mi a problémám? – pillantott a nyomozóra Thomas. – Ezt a pasast kicsavarták, akár a vizes rongyot. Egy épségben maradt csontot sem találsz a testében… olyan, mint egy rongybaba.

– Hogy lehetséges ez? Talán valami robbanás okozhatta? – mutatott John a falban tátongó lyukra.

– Az biztos, hogy valami behatolt az ablakon, ami ekkora felfordulást okozott, de hogy nem bomba, sem rakétalövedék nem lehetett azt le merném fogadni.

– Miért vagy olyan biztos benne?

– Nos… az ablakot kiszakították a helyéről, az utca másik oldalán megtalálhatod, aztán meg a testen egyetlen roncsolt sebet sem látni. Egyszerűen… összemorzsolták. 

– Értem – sóhajtott John. – A boncolás talán több eredményt fog hozni?

– Az majd kiderül. Neked szólok először, ha találok valamit.

– Rendes tőled. Ezek micsodák? – nézett a falra John, amin fekete foltok virítottak, körbe a szobában, az ablak helyének szélein is.

– Égésnyomokra hasonlítanak, de még nem tudjuk biztosan. Vettünk mintákat, ám még elemeznünk kell azokat. Hamarosan többet fogunk tudni.

– Hát nagyon remélem, hogy így lesz! Úgy hiányzott nekem ez az ügy, mint púp a hátamra – morgott John. – A bejárónővel mi a helyzet?

– Hazament, mert szörnyen ki volt borulva, de meghagyta a címét – nyújtott át egy cetlit Thomas.

– Kösz – pillantott a papírra John, majd kabátja zsebébe rejtette. – Megyek, felteszek pár kérdést a szomszédoknak, hátha láttak valamit vagy valakit. Tartod a frontot?

– Megteszem, ami tőlem telik – biccentett a helyszínelők vezetője, majd elköszönt a nyomozótól, aki már el is hagyta a szobát.

Szaporán szedte a lépcsőfokokat, mivel minél előbb túl akart lenni a mai napon, a kihallgatásokon, mert egyáltalán nem vágyott emberi társaságra, de elhatározta, hogy udvariasan fog viselkedni. Még akkor is, ha a belső ösztöne valami nagyon rosszat sejtett az üggyel kapcsolatban. A professzor összetört arca állandóan a szeme előtt lebegett, s nem hagyta nyugodni. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy ki vagy mi okozhatta a férfi halálát.