XIV.

– Neee! – kiáltott Theodóziusz, ahogy meglátta, mire készül Hazir, de a három kalóz, akik folyamatosan támadták, nem hagytak időt neki, hogy Pelágiusz segítségére siessen. Meg fogja ölni a kölyköt, és nem tehetek semmit! Társa iránti félelmében nem figyelt eléggé saját biztonságára, és egy szablya felhasította az oldalát, majd egy csatabárd kemény ütése a pajzsára hátralökte a férfit. Mielőtt ismét összecsapott támadóival, még vetett egy futó pillantást Pelágiusz felé.

Hazir görbe pengéje lesújtott, az ifjú katona kétségbeesetten emelte magasba a kezét, hogy védje magát, de a következő pillanatban Hérakleiosz a bárdjának nyelével vállon csapta a kalózvezért. Hazirt az ütés kizökkentette egyensúlyából, és az oldalára gördülve elvágódott. Pelágiusz először fel sem fogta, miként menekült meg, de aztán megkönnyebbülten felsóhajtott. Ezalatt Hazir szédelegve talpra állt, majd megpillantva a nagydarab görögöt fortyogó dühvel lendült támadásba, akár egy zsákmányától megfosztott vadállat.

Hérakleiosz bicegve indult meg ellenfele irányába, majd csatabárdjával lesújtott a szaracénok vezérére, aki azonban fürgén oldalra lépett, majd előre ugorva fölfelé suhintott szablyájával. A görbe penge felhasította Hérakleiosz arcát, akinek torkát fájdalmas kiáltás hagyta el, s fegyvere tompa oldalával még sikerült hátba vágnia ellenfelét, miközben megtántorodott.

– Kivéreztetlek, átkozott! – fröcsögte vérben forgó szemekkel Hazir, és körözni kezdtek egymás körül.

Hérakleiosz nem reagált a megjegyzésre, csak véres arccal és szúrós tekintettel meredt a másik férfira, majd ismét előretört. Bárdját megforgatta a feje körül, oldalról sújtva le ezúttal. A kalózvezér fordult, hogy hárítsa a csapást, de a görög ugyanazzal a lendülettel az utolsó pillanatban visszahúzta fegyverét, aztán a szaracén mellkasa felé döfött vele. Hazir nem volt elég gyors, és a bárd hegyes vége a testének csapódott, ám lemezes mellvértjén nem tudott áthatolni, csak hátralökte a férfit.

Haragja egy vulkán erejével tört elő belőle. Hirtelen vadul kaszabolva rontott Hérakleioszra, aki fegyverét lendítve Hazir lábai felé kaszált, ám a kalózvezér fürgén hátralépett. A görög ismét lesújtott, de Hazir kitért a csapás elől, és szabad kezével megragadva a csatabárd nyelét maga felé rántotta azt. Hérakleiosz nem számított a vakmerő mozdulatra, és sérült lába miatt az egyensúlya sem volt olyan biztos, így nem tudta tartani magát. Az egész lélegzetvételnyi idő alatt játszódott le, s Hérakleiosz gyomrába utat talált Hazir szablyája. A görög felnyögött, szemei elkerekedtek, majd egész teste megrázkódott, ahogy a kalózvezér kéjes vigyorral beljebb tolta görbe pengéjét a sebbe. Hérakleiosz száján véres nyál buggyant elő, és a kopasz férfi térdre rogyott, továbbra is markolva a csatabárd nyelét.

Hazir ekkor ellenfele füléhez hajolt.

– Így végzik majd a társaid is!

Ekkor kirántotta a pengét Hérakleiosz testéből, akinek vére sűrű patakban ömlött a talajra, és elfehéredő arccal zuhant a porba. A tíz életben maradt szaracén, akik közül hárman Theodóziusszal verekedtek, diadalittasan felkiáltottak látván vezérük győzelmét, aki sikerétől eltelve pillantott embereire, s magasba emelte a karját győzelme szimbólumaként. Ám a semmiből váratlanul Pelágiusz csatakiáltása zendült föl. Hazir érzékelte a mozgást a szeme sarkából, csakhogy mire szembefordult vele, az ifjú harcos addigra átugrott Hérakleiosz teteme fölött, és kardjának pengéje megvillant a tűző napsütésben. Hazir megtántorodott, elernyedő ujjai közül a földre hullott szablyája, miközben felhasított torkából vérfolyam festette vörösre a mellvértjét. Néhány másodpercig tágra meredt szemmel, levegőért kapkodva tátogott, majd a kalózvezér holtan rogyott össze.

Emberei döbbenten nézték a jelenetet, aztán bosszútól vezetve Pelágiuszra rontottak, aki felkapta Hazir szablyáját, hogy egyszerre két fegyvert forgatva védekezzen a túlerő ellen. Theodóziusznak nagy nehézségek és több kisebb sérülés árán sikerült legyűrnie a három szaracént, majd gyorsan Pelágiusz segítségére sietett. Bátran küzdöttek a hét kalóz ellen, de végül mindketten a földre kerültek, és már azt hitték, eljött a vég, mikor éles kiáltás hasított a levegő.

– Roham! – zengte egy vékony hang, és a közeli bokrok közül váratlanul egy csapatnyi nő bukkant elő, kezükben valamennyien karnyi vastag ágakat forgatva.

Evantia vezette őket, és vadul rontottak a szaracénokra, akiket váratlanul ért a támadás, de mégis szembefordultak új ellenfeleikkel. A nők bátran harcoltak, ám ketten hamar elestek, ahogy testüket átjárták a kalózok fegyverei, miközben az egyik szaracén bezúzott koponyával szintén a porba hullt. Theodóziusz és Pelágiusz, habár teljesen kimerültek, maradék erejüket összeszedve talpra álltak, és ismét a kalózokra vetették magukat. A két férfivel kiegyenlítődtek az esélyek, és hamarosan mind a hat szaracén vérbe fojtva hevert a földön, miközben legyőzőik szintén megsérülve, koszosan és fáradtan álltak fölöttük.

A csata a völgyben véget ért.