XIII.

Theodóziusz fogcsikorgatva nézte, ahogy Pelágiusz és Hazir összecsapott, miközben Hérakleiosz a lándzsájának maradványát markolva nehézkesen feltápászkodott. A nagydarab görögre máris lecsapott egy szaracén, akit azonban egy ütéssel a fejére leterített, majd elvette tőle a csatabárdját, hogy folytassa a harcot.

Theodóziusz legszívesebben a segítségére sietett volna, akárcsak Pelágiusznak, azonban hárman szorongatták, és még a pajzsa segítségével is alig tudta feltartani őket. Sérült combja egyre jobban lüktetett, de megacélozta idegeit, és igyekezett kizárni tudatából a fájdalmat, ahogy ellenfeleivel hadakozott. Ekkor az egyik kalóz hibázott, és védtelenül hagyta az oldalát, amit a férfi azonnal kihasznált. Félrehajolva a vágás elől alulról villámgyorsan a szaracén ágyékába mélyesztette kardját. Vér fröcskölt a talajra, Hazir embere felsikoltott kínjában, majd a földre rogyott, miután Theodóziusz kirántotta a pengét testéből. A római katona azonban nem élvezhette a diadalt, mivel másik két ellenfele újult erővel támadt rá, hogy megbosszulják elesett társukat.

Időközben Hérakleiosz négy másik kalózzal keveredett konfliktusba. Pelágiusz fürgén mozgott, igyekezett távol maradni Hazir pengéjétől, de időnként mégis összeakaszkodtak, és olyankor megmutatkozott a kalózvezér fölénye, aki jóval erősebbnek bizonyult az ifjú katonánál. Pelágiuszt kétszer is olyan könnyedén lökte hátra, mintha semmit sem jelentett volna neki. Arcára gúnyos mosoly ült ki, ahogy elhúzódott a párbaj, és Pelágiusz újra és újra hiába próbálta áttörni a férfi védelmét.

– Add fel, fiam! Tudod, hogy hasztalan küzdened – vetette oda könnyedén Hazir, és szavai hallatán Pelágiusz elvörösödött a dühtől.

– Még nem végeztem!

Pelágiusz ekkor ismét támadott. Fortyogó düh vezette a karját, miközben föntről csapott le ellenfelére, aki már emelte is a fegyverét, hogy hárítsa a csapást, ám ekkor Pelágiusz villámgyorsan visszahúzta a kardját, és előredöfött, Hazir mellkasát célozva. A kalózvezért váratlanul érte a manőver, és csak az utolsó pillanatban volt képes eltéríteni a pengét, ám az így is felhasította a vállát. Hazir felszisszent, és Pelágiusz elmosolyodott, majd ismét meglendítette a kardját, ezúttal egy oldalirányú vágással próbálkozva.

A kalózvezér azonban résen volt, és szablyájával útját állta a pengének, majd azzal a lendülettel szabad kezével állon vágta Pelágiuszt. Az ifjú harcos az ütés erejétől kis híján elvágódott, ahogy megtántorodott, és elharapta a nyelvét. Hazir hangosan nevetett, miközben a fiatal római véreset köpött, és most először félelem csillant a szemében. Ezután Hazir türelmetlenül az ellenfelére rontott, akit folyamatos hátrálásra késztetett, mialatt szablyájával áthatolhatatlan falat emelt maga elé, ahogy ívelt vágások sorozatát zúdította Pelágiuszra.

Kétszer is sikerült megsebesítenie a fiút, egyszer az oldalán, majd arcának bal felén, amik csak tovább növelték Pelágiusz félelmét. Végül már nem volt hová hátrálnia, ahogy háta nekiütközött egy ember méretű sziklának, és kétségbeesetten vagdalkozott maga előtt a fegyverével, hogy távol tartsa Hazirt.

Törekvése azonban hiábavalónak bizonyult, és hirtelen a szablya hegye belemart a vállába, szinte odaszögezve a sziklához. Pelágiusz fájdalmasan felüvöltött, elejtve a kardját, majd összerogyott, mikor Hazir kirántotta sebéből a pengét. Egész testében remegve, elkerekedett szemekkel meredt véres ujjaira, ahogy megérintette sérülését.

– Most pedig befejezem, amit elkezdtem – szólt a kalózvezér, és magasba emelte karját, hogy szablyájával lesújtson az ifjú rómaira.

Pelágiusz tágra meredt szemekkel nézte, miként csillan meg a napfény a görbe pengén, miközben jeges félelem kúszott fel a gerincén, ahogy megérezte a halál leheletét.