X.

Theodóziusz, szomjúságtól kínozva, combjában lüktető fájdalomtól kísérve haladt tovább. Csupán egyszer állt meg pihenni, akkor is rövid időre. Tudta, ha túlságosan elengedné magát, akkor nem maradna akaratereje folytatni az utat. Ezért hát megacélozta idegeit, és tovább tört előre a tó felé. A Hold már magasan ragyogott a csillagokkal telehintett égbolton, mire a völgy közelébe ért. Aggódott, nehogy túl késő legyen, ám félelme csillapodott, amint megpillantotta a tábortüzet, s a közelébe lopakodva magukat a szaracénokat.

Tudta, hogy erővel nem törhet át rajtuk, hiszen több, mint harminc férfit számlált a tűz körül, ám valahogy be kellett jutnia a völgybe, s a legjobb módnak az tűnt, ha megkerüli őket. Így hát lekushadva igyekezett kihasználni a fák és bokrok nyújtotta fedezéket, miközben sután lopakodva elindult. Kétszer is mozdulatlanná dermedt, mikor ellenségei hangosabban kezdtek el beszélgetni, de aztán megnyugodva tovább indult. Hamarosan sikerült kikerülnie őket, ám a völgy felé fordulva hirtelen két elsuhanó árnyra figyelt fel.

Egy pillanatra attól félt, hogy talán észrevették, de szerencsére ez nem történt meg, és a két alak lassan tovább ment. Theodóziusz felismerte, hogy ezek is szaracénok voltak, és ők is a völgy bejárata felé tartottak. Lassan haladtak, így képes volt lépést tartani velük, majd a szurdok közelébe érve mindkét kalóz megtorpant, ahogy észrevették az őrködő Pelágiuszt. Mit keres még itt egyáltalán? Ilyen későn értek ide, vagy megpihentek a völgyben? Theodóziusz nem rendelkezett válasszal a felmerülő kérdéseire, de nem is volt ideje sokáig töprengeni rajtuk. A szaracénok óvatosan szétváltak, nehogy felfedjék kilétüket, és úgy tűnt két oldalról akarták megközelíteni a völgy bejáratát. Theodóziusz nem ismerte a szándékukat, valószínűleg felderítők lehettek, viszont Pelágiuszra veszélyt jelentettek, és ezt nem hagyhatta. A kölyök láthatóan alig bírt ébren maradni, a feje többször is a mellkasára bukott.

Theodóziusz egy darabig habozott, mit tegyen, de aztán a bal felé indult kalóz után eredt. A sebe miatt sután bicegve követte a szaracént, miközben kihúzta kardját a hüvelyéből. Alig néhány méterre jártak már, mikor ügyetlen léptei alatt megcsikordult egy kavics, és a zajra felfigyelt a másik férfi. Theodóziusz lesújtott a kardjával, de meglátván a katonát a kalóz még épp időben ugrott félre a csapás elől.

– Az átokfattya! – sziszegte a férfi, ahogy ellenfele előhúzta szablyáját, majd ő is támadásba lendült.

Összecsaptak a pengék, a római katona hárított és szúrt, aztán hátára vetett pajzsát is maga elé emelte. Újra és újra védekezni kényszerült, meglepte a szaracén ereje, valamint annak szemében izzó gyűlölete. Mintha csak a lelkét perzselő pokol tüzébe bámult volna. Theodóziusz megvetette a lábát, de egy erősebb csapástól megingott, sérült combjába éles fájdalom hasított. Ellenfele figyelmét nem kerülte el a férfi gyenge pontja, így még hevesebben támadt rá, és egyszer csak sikerült kibillentenie egyensúlyából a katonát, aki hangosan nyögve elterült a földön. Theodóziusz az utolsó pillanatban kapta az arca elé pajzsát, mikor a kalóz hirtelen lesújtott rá.

Ellenfele arcán egy kígyó mosolya jelent meg, ahogy újra és újra lecsapott, majd mikor a római megpróbált az ágyékába döfni, félreütötte annak kardját. Ugyanazzal a lendülettel már lendítette görbe szablyáját, hogy levágja Theodóziusz kezét, mikor hirtelen mozdulatlanná dermedt. A szaracén arcán zavart kifejezéssel meredt maga elé, aztán lassan megfordult, és váratlanul térdre rogyott. Theodóziusz csak most látta meg a férfi hátából kiálló nyílvesszőt, és megkönnyebbülten fellélegzett, ahogy a kalóz arccal a porba zuhant. Pelágiusz, akit felrázott bágyadtságából a küzdelem zaja, íjjal a kezében állt a völgy bejáratánál, szeme élénken csillant meg a holdvilágos éjszakában.

Az ifjú harcos alig akarta elhinni, hogy Theodóziuszt látja maga előtt, s mérhetetlen örömöt érzett, amiért a férfi életben volt.

– Pelágiusz! Vigyázz! – kiáltott Theodóziusz, mialatt megpróbált feltápászkodni, és látta, amint a második kalóz előbukkant a sötétből.

A szaracén gyors volt, egy árnyék az éjszakában, lándzsáját maga elé szegezve rontott Pelágiuszra, aki már csak akkor figyelt fel a veszélyre, mikor az alak túl közel ért hozzá. A kalóz ekkor elhajította fegyverét, és a lándzsa Pelágiusz felé suhant.

– Ne! – kiáltott Theodóziusz, és bicegve, kardját felkapva a talajról rontott a kalózra.

A lándzsa elérte Pelágiuszt, aki elvágódott, ám támadása közben a szaracén belelépett az egyik karókkal tűzdelt gödörbe, és ez megzavarta a pontos célzásban. Fájdalmasan felüvöltött, ahogy lábát átfúrták a karók, és saját vérében fetrengve próbált szabadulni a kíntól. Hangját visszaverték a szurdok falai, s még Hazir táborában is felfigyeltek rá, miközben Theodóziusz haragtól fűtötten egyszerűen levágta a szaracén fejét. A hirtelen beállt csöndben csak a saját zihálását hallotta, azonban pajzsára támaszkodva megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor látta Pelágiuszt nehézkesen talpra állni, kezét vállára szorítva, ahol szerencsére a fegyver csupán súrolta.

A hangokra már az eddig szunyókáló Hérakleiosz is felriadt, aki most előbukkanva tágra nyílt szemekkel nézte a jelenetet, és rövid hallgatást követően hangosan felnevetett Thedóziusz láttán.

– Hát életben vagy, te kurafi?

– Egyelőre, bár nem sokon múlt – bólintott a férfi, és megeresztett egy halvány mosolyt. – Látom, csapdát állítottatok, okos.

– Támadásra számítunk hajnalban, elegünk van a menekülésből.

– Ezzel nem vagytok egyedül – bólintott Theodóziusz, és a halott szaracénra pillantott. – Segítek letakarni a gödröt.

– Vele mi legyen? – kérdezte Pelágiusz a halottra mutatva.

– Üzenet lesz ellenfeleinknek. A falusiak hol vannak? A tónál?

 – Nem, úton Argosztóliba – felelt Hérakleiosz. – Még nappal tovább mentek.

Akkor Evantia jól van. Helyes! Theodóziusz megnyugvást talált a gondolatban, és elégedetten biccentett.

– Lássunk hát munkához, aztán pihenjünk kicsit, hogy méltó módon fogadjuk vendégeinket!