IX.

– Ez lesz az! – mutatott előre Evantia, és a menekültek végre megpillanthatták a völgyet, ahol friss víz várt rájuk.

Hérakleiosz tekintete végigsiklott a szurdok bejáratán, mely szélesebbnek bizonyult, mint remélte, ám még így is kivitelezhetőnek tartotta a tervét. A völgy falát alkotó hegyek dús növényzettel borítva emelkedtek föléjük, miközben a csoport behatolt az általuk évezredek óta őrzött területre, és nem sokkal később elérték a fákkal és bokrokkal szegélyezett tavat. A nők és gyermekek, akárcsak a két katona, mohón, kiszáradt torokkal rohantak a vízhez, hogy szomjukat oltsák. Hosszú percekig mindenki csak a hűs folyadékot kortyolta, majd Hérakleiosz Evantiához lépett, hogy váltson vele pár szót.

– Önkéntesekre lesz szükségem. Most rögtön neki kell látnunk a munkához!

– Mi a terved pontosan? – kérdezte homlokráncolva a nő, és kézfejével megtörölte csuromvizes állát.

– Csapdát állítunk a szaracénoknak. Azt akarom, hogy gödröket ássanak a völgy bejáratánál, amikbe hegyes karókat helyezünk majd el, aztán befedjük őket. Láttam arrébb néhány nagyobb méretű követ, velük kiáshatják a mélyedéseket. Arra a csapda ugyan nem lesz elég, hogy végezzen a haramiákkal, de talán kellően lelassítja őket majd. Pelágiusz és én addig keresünk vastagabb ágakat, amiket karóként felhasználhatunk a gödrökben. Szorít minket az idő, hát ne késlekedjünk!

Evantia beleegyezően bólintott, és nekilátott kiválasztani azokat, akiket alkalmasnak talált a feladatra, és hajlandók is voltak végrehajtani azt. Tíz falusi asszony vállalkozott a munkára, miközben a két katona bement a fák közé, hogy nemsokára karvastagságú ágakkal térjenek vissza. Tudták, hogy az ellenség csak néhány órányira van tőlük, de ez csak még inkább arra sarkallta őket, hogy fáradtságukkal mit sem törődve, újult erővel dolgozzanak.

Hérakleiosz, miután meggyőződött róla, hogy a nők jól haladnak az ásással, tőrét előhúzva elkezdte kihegyezni az ágakat Pelágiusz társaságában.

– Gondolod, hogy... győhetünk? – kérdezte az ifjú római, hosszas hallgatás után, tekintetét az idősebb férfira emelve.

Hérakleiosz tőrt fogó keze megállt egy pillanatra, majd mélyet sóhajtott, aztán megszólalt.

– Nem valószínű. Nehéz kimondani, de... kétlem, hogy sikerrel járunk, kölyök.

– Nem egészen ilyen válaszra vártam – ismerte be rövid szünet után Pelágiusz.

– Tudom – pillantott a társára Hérakleiosz, és halványan elmosolyodott, ám a szemeiből egyértelmű szomorúság sugárzott. – A győzelem sosem biztos, főleg nem ilyen helyzetben. A vereség..., arra mindig nagyobb az esély.

– Akkor mi értelme ennek az egésznek? Miért nem csak futunk tovább, bízva benne, hogy átjutunk a sziget túloldalára? Ha nem tudjuk megvédeni ezeket a nőket és gyerekeket, akkor miért próbálunk úgy tenni, mintha képesek volnánk rá?

Pelágiusz hangja remegett a dühtől és csalódottságtól, ahogy hangot adott kételyeinek. Abban a biztos tudatban állt ki a terv mellett, hogy van esélyük biztosítani a menekültek védelmét, ám most, hogy Hérakleiosz kimondta az igazat, ez az illúzió szertefoszlott, akár felhők a tűző napsugarak alatt.

– Katonák vagyunk, kölyök – felelt Hérakleiosz komoran, ám határozott hangon. – A Kelet-Római Birodalmat szolgáljuk, felesküdtünk a védelmére, bármi áron. Mi, a katonák vagyunk ennek a birodalomnak a falai, akik útját állják az ellenség rohamának, biztosítva a civilek túlélését. Ez egy örökös harc, mely sosem ér véget, még a béke idején sem. Az árnyékokban mindig ott lapulnak azok, akik a vesztünkre törnek. Itt most, ezen a szigeten kiléptek a fényre, és megmutatták magukat. Most csak mi vagyunk a fal köztük és az ártatlanok között. Itt most nem az a kérdés, hogy ez a fal kibírja-e a rohamot, hanem képes-e erőt sugározni, ami reményt adhat azoknak, akiknek szüksége van rá. A remény az, melybe a kétségbeesettek kapaszkodnak, a hit táplálja a falat. Nem kell győznünk a célunk eléréséhez, de mindent meg kell tennünk, ami az erőnkből telik, hogy esélyt adjunk nekik a túlélésre!

Pelágiusz összeszorított szájjal, fátyolos szemekkel meredt a férfira, majd megemésztve a szavait aprót biccentett, jelezvén, hogy megértette. Hérakleiosz szintén bólintott, majd figyelme visszaterelődött a kezében tartott ágra, miközben ifjú társa szintén folytatta a munkát. Nem váltottak több szót ezután, de nem is volt rá szükségük.

 Lassan telt az idő, enyhült a hőség, kabócák ciripelése zengett a levegőben, és mire bealkonyodott elkészültek a karókkal. Szerencsére a gödrök megásása is befejeződött, így nem maradt más dolguk, mint elhelyezni bennük a méretes tüskéket. Még akkor is ezzel foglalkoztak, mikor leszállt az éjszaka, ám egyetlen felhő sem takarta az eget, így a Hold ezüstös fénye kellő világosságot nyújtott a számukra. Hamarosan levelekkel, ágakkal és némi földdel lefedték a mélyedéseket, és a katonák elégedetten lehuppantak a földre, hogy kipihenjék magukat a fárasztó nap után.

– És most mi lesz? – lépett oda hozzájuk Evantia, akinek szinte csak a szeme csillogása látszódott az arcára vetülő árnyék miatt.

– Elválnak útjaink – szólalt meg rövid csend után Hérakleiosz, de nem nézett a nőre, tekintete a távolba meredt, túl a völgy bejáratán, ahol egy közeli domb aljában halvány fény lobogott. A kalózok már nem voltak messze, azonban nekik is szükségük volt pihenésre, így tábort vertek.

– Biztos, hogy ennek így kell lennie? – kérdezte halkan Evantia, és ő is a távoli fényre pillantott, ahol árnyak táncoltak a fák között. – Miért nem jöttök velünk inkább? Az éjszaka leple alatt elmenekülhetnénk.

– Már most is figyelnek minket. Még ha el is alszanak, legalább két embert előreküldenek majd a sötétben, hogy kifürkésszék a terepet. Rátalálnak a nyomainkra, és az a kevés előnyünk is oda lesz – felelt Pelágiusz, aki mindig sokat tanult a tapasztaltabb bajtársaitól, ez esetben Hérakleiosztól.

– Ez az egyetlen esélyetek arra, hogy egérutat nyerjetek, ha azt hiszik, egy helyben veszteglünk – értett egyet az idősebb férfi, és oldalra fordulva Evantiára sandított. – Induljatok! Argosztóliban biztonságban lesztek. Isten legyen veletek!

Evantia mélyet sóhajtva bólintott, és lehajtott fejjel megfordult, hogy távozzon, de két lépés után megtorpant. A két katona és a lány tekintete találkozott, ahogy mindhárman egymásra néztek. Tudták, valószínűleg soha többé nem találkoznak, ám Evantia mégsem volt képes elengedni a reményt, és megtörte a beállt csöndet. Gombócot érzett a torkában, remegett a hangja, de nem akart szó nélkül távozni.

– Ha... mégis túlélitek, akkor... keressetek meg minket!

Hérakleiosz egy szívdobbanásnyi ideig semmit nem reagált, Pelágiusz is némán bámult rá, de végül a férfi bólintott, arcán halvány mosollyal, mely alig látszódott az éjszakában. Evantia nehéz szívvel összegyűjtötte a falu túlélőit, majd a csoport elindult kifelé a völgyből a sziget túloldalára.

Mindeközben a szaracénok táborában Hazir mereven bámult a tábortűzbe, és egyetlen ép szemében ott tükröződtek a lobogó lángok, mintha csak a lelkében tomboló harag táplálta volna azokat.