VIII.

Minden egyes lépésnél felszisszent a combjába hasító fájdalomtól, de Theodóziusz megacélozta akaratát, és tovább ment. Ellenségeinek vére borította egész testét, levágta a két kalózt a hegyoldalon, azonban átkozta magát, amiért nem tért ki időben a harmadik szaracén elől, akik nyílvesszőt röpített a lábába. A bal combján érte, s ugyan nem fúródott túl mélyre, igencsak fájdalmas sebet hagyott hátra, miután kitépte magából. Egyik ellenfele ruhájából leszakított rongydarabbal bekötötte ugyan, ám a vérzés még jó darabig nem csillapodott, s a férfinek szüksége volt néhány percre, hogy összeszedje magát.

Theodóziusz a pajzsát a hátára vetve haladt előre, igyekezvén, hogy beérje a többieket. Kezében azt az íjat szorongatta, melynek lövedékével megsebesítették, oldalán két nyílvesszővel teli tegez lógott. Nehezére esett cipelni fegyvereinek és vértjének súlyát, gyengének érezte magát, azonban akaratereje mozgásra bírta lábait, legyűrve sebének égető kínját. A terve nem vált be, hogy elcsalja üldözőiket, így most megpróbált erőltetett menetben felzárkózni utánuk, csakhogy sérülése túlságosan lelassította. Ennek ellenére eltökélt szándéka volt eljutni a tóhoz. Szorította az idő, a szaracénok a csoport nyomában jártak, akikre ez miatt halálos veszély leselkedett. Segítenie kellett nekik szembenézni a kalózok jelentette veszedelemmel. Biztos volt benne, hogy sor fog kerülni csatára, márpedig Pelágiusz és Hérakleiosz kevesen lesznek feltartani a támadókat.

Nem hagyhatom cserben őket! Ezen gondolatán saját maga is meglepődött, akárcsak a belső hangját kísérő heves érzelmein. Theodóziusz bűntudata elemi erővel tört a felszínre, ahogy lelki szemei előtt felrémlett előtte a legutóbbi eset, mikor gyáván hátrahagyta a bajtársait néhány évvel ezelőtt. A Császár parancsára bolgár törzsek ellen vonultak, de az ellenséges vonalak mögött rajtuk ütöttek, és lemészárolták a sereget. Theodóziusz még időben elmenekült, és egyik társát támogatta, akit dárda sebesített meg az oldalán. Két napig vándoroltak, nyomukban az ellenséggel, mígnem az egyik éjjel Theodóziusz, hogy mentse a saját bőrét, elvágta a másik katona torkát álmában. Tudta, hogy a sebesülttel utolérték volna, ezért úgy döntött, nem kockáztat tovább. Azzal érvelt magának, hogy a másik férfi úgyis túl sok vért vesztett, mindenképp belehalt volna az útba, ami igaz is volt, csakhogy lelkiismerete azóta sem hagyta nyugodni. Hősként tért vissza Konstantinápolyba, ahol még ki is tüntették, amiért túlélte a bolgár törzsek támadását, de az igazat senkinek nem mondta el.

A sors különös szeszélye folytán ismét olyan helyzetbe került, hogy választania kellett bátorság és gyávaság között. Mindig ügyes harcos volt, ám azt is tudta, hogy a túlélés egyik kulcsa a konfliktusok elkerülése. Bármikor csatában találta általában igyekezett feltűnésmentesen a hátsó sorokba húzódni. Theodóziusz sosem vállalt fölösleges kockázatot, mielőtt a szigetre került. Cselekedeteink alapján ítéltetünk meg, gondolta. Nagy volt a kísértés a megfutamodásra, miután megsebesült el is indult az ellenkező irányba, de néhány lépés után mégis megtorpant, és visszafordult. Talán Evantia és a falusiak miatt, talán ténylegesen Pelágiusz és Hérakleiosz miatt, akik számítottak rá, vagy a bűntudata játszott szerepet elhatározásában. Akárhogy is, itt volt az alkalom, hogy jóvá tegye korábbi bűneit... bármi áron.

***

Nem telt sok időbe, és Theodóziusz megpillantotta a Hazir által hátrahagyott két szaracént, akik láttán behúzódott a bokrok közé amilyen gyorsan csak tudott. Egyelőre nem vették észre, mivel egymással beszélgettek egy olajfa árnyékában. A katona sebe fájdalmasan lüktetett, nem szívesen bocsátkozott volna harcba velük, viszont ellenséget a háta mögött hagyni szintén veszélyes ötletnek tűnt. Ha észrevétlenül eloson mellettük, de később felfedezik a nyomait, akkor könnyen utolérhetik, és nem lesz felkészülve rájuk, míg jelenleg nála van a meglepetés előnye.

Theodóziusz mérlegelt és döntött. Korábban már használt íjat, bár sosem jeleskedett benne túlságosan. Óvatosan kihúzott a tegezből egy nyílvesszőt, majd az idegre illesztve mély levegőt vett, és felegyenesedett. Arcán apró grimasz suhant át, ahogy fájdalom nyilallt a combjába, de igyekezett koncentrálni, miközben célzott, és hátrahúzta az íj idegét. A szaracénok halkan nevetgélve beszélgettek, úgy tűnt, mintha alkudoznának egymással valamin, de még nem figyeltek fel a katonára. Theodóziusz karizma enyhén remegni kezdett, ahogy a kifeszített ideget tartotta, miközben kivárt, mígnem biztos volt célzásában, aztán útjára engedte a lövedéket.

A nyílvessző átsüvített a levegőn, nem volt több elmosódott foltnál, s egy lélegzetvételnyi idő múlva már be is csapódott célpontjába, akit közvetlenül a torkán talált el, szétroncsolva a nyelőcsövet. A kalóz a nyakához kapva, vért öklendezve, tágra nyílt szemekkel dőlt oldalra, szinte fel sem fogta, mi történt vele, de már ki is lehelte a lelkét. Társa hitetlenkedve bámulta a bizarr jelenetet, majd Theodóziusz felé kapta a tekintetét, és dühödt ordítást követően talpra ugrott, egyenesen a férfira rontva. Alig néhány méter választotta el őket egymástól, a szaracén kész volt bosszút állni a katonán, aki kapkodó mozdulatokkal próbált újabb nyílvesszőt az idegre illeszteni. A kalóz már szablyáját magasba emelve, féktelen ordítással rohant, szemei vérben forogtak, láncinge és vértje hangosan csörgött léptei nyomán, miközben a katona száját összeszorítva ismét célzásra emelte a fegyvert.

Ezúttal nem maradt ideje kivárni a megfelelő pillanatot, a távolság mindössze hat lépésnyire csökkent közöttük, az idő mintha lelassult volna, és Theodóziusz végül engedte kiröppenni a nyílvesszőt. A lövedék szemmel követhetetlen sebességgel csapódott a szaracén bal szemgolyójába, átfúrva annak koponyáját. A férfi megingott, és botorkálni kezdett, arcán vér és nyálka csorgott le, de fegyverét továbbra is feje fölé emelve tartotta, mintha azon keresztül kapaszkodott volna az életbe. Karnyújtásnyi távolságig közelítette meg a katonát, de mielőtt elérte volna térdre rogyott, ajkát halk nyögés hagyta el, majd rongybabaként az oldalára dőlt, és holtan terült el a földön. Theodóziusz megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán eldobta az íjat, mivel nem maradt több nyílvesszője.

Szíve a torkában dobogott, le kellett hunynia a szemét, hogy megnyugodjon, és pár perc múlva újult erővel indult tovább, egyenesen a tóhoz vezető ösvényen, ismét véres hullákat hagyva maga után.