VII.

Hérakleiosz és Pelágiusz sejtették, hogy a terv nem vált be, mikor hátramaradva egy magaslatról megpillantották a távolban egyre közeledő szaracénokat. Messze jártak, és az emelkedő is lassította őket, azonban kitartóan haladtak a nyomukban.

– Gondolod, hogy... megölték Theodóziuszt? – kérdezte remegő hangon az ifjú harcos.

– Azt csak Isten és a szentek tudhatják – felelt a nagydarab férfi komoran. – Theodóziusz tud magára vigyázni, mi viszont jobb lesz, ha sietünk. Gyere!

Hamar beérték a menekülőket, s Evantia érezte, hogy baj van, amint a katonák arcára pillantott. Hérakleiosz gyorsan közölte vele a tényeket, majd igyekeztek megkettőzni a tempót, aminek sem a nők, sem a gyermekek nem örültek, ám a félelem erőt adott nekik a tovább haladásra. Libasorban meneteltek, Hérakleiosz oldalt kísérte őket, Evantia sétált az élen, míg Pelágiusz volt a sereghajtó.

– Milyen messze lehetünk a tótól? – érdeklődött Hérakleiosz, miután Evantia mellé ballagott.

– Talán egy-két óra még a völgyig. A nyomunkban vannak, igaz?

– Igen – bólintott rövid hezitálás után a kopasz katona. – Még messze járnak, de erre tartanak. Van ott a tónál védekezésre alkalmas hely, te lány?

– Nem igazán, bár egy katona szeme biztos másként látná a területet. A völgy, ahol a tó található nem nagy, és hegyek veszik körül.

– Csak ebből az irányból lehet megközelíteni?

– Így van.

– Akkor jól figyelj rám! – fordult a lányhoz Hérakleiosz, ahogy eszébe jutott valami. – Amint magatokhoz vettétek a vizet, induljatok tovább Argosztóli felé! Bármit hallotok is, meg ne álljatok!

– Mit akarsz tenni? – pillantott a férfira aggodalmasan Evantia.

– Azt, ami szükséges. Feltartjuk őket.

– De hiszen... csak ketten vagytok. Lemészárolnak titeket!

– Ahhoz nekünk is lesz egy-két szavunk – mosolyodott el féloldalasan Hérakleiosz. – Pelágiusz derék legény, állni fogja a sarat.

– Ahogy Theodóziusz is? – ingatta a fejét Evantia, s szomorkás hangja elárulta az érzelmeit. – Őt is megölhették...

– Ha igen, akkor most egy jobb helyen van. Ne járjon ilyeneken az eszed! A falubeliek számítanak rád, erősnek kell lenned! Minket ölésre képeztek ki, ez a dolgunk. Egykor még a légynek sem tudtam volna ártani, azonban mikor a feleségem megölték... elszakadt bennem valami.

– Mi történt? – kérdezte halkan a lány.

– Konstantinápoly közelében éltünk egy kis falu mellett. Kovácsként dolgoztam, a házunkat egy erdei tisztáson építettem föl, boldogok voltunk. Ám egy napon felbukkant egy nemes, aki valamilyen úton-módon nagy területű birtokhoz jutott a Császártól. Kiderült, hogy a házunk az ő földjén épült, s azt követelte menjünk máshová, vagy fizessünk neki adót. Az otthonunkat nem akartuk elhagyni, de az ár szintén túl magas volt, ezért nem tudtuk, mit tegyünk. Ekkor eszembe jutott, hogy van egy barátom, egy gazdag kereskedő a faluban, akitől kölcsönért akartam folyamodni, mivel mindig is tisztességes férfi hírében állt. Felkerekedtem hát, és bementem a településre. Késő estig tárgyaltam vele a feltételekről, csakhogy mire visszaértem az otthonomat felégették, és az én drága Annámat... megbecstelenítették, majd felakasztották – magyarázta Hérakleiosz, akinek ezen a ponton elcsuklott a hangja, miközben árnyék suhant át az arcán.

– Nagyon sajnálom! – szólt Evantia, s együttérzését kifejezve kezét a férfi vállára tette, aki köszönésképpen aprót biccentett.

– Tisztességgel eltemettem, megsirattam, aztán még aznap éjjel betörtem a nemes házába, akit a családjával együtt felkoncoltam, miután az őröket is levágtam. Talán az Ördög szállt meg, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy volt, akinek a puszta kezemmel estem neki... minden csupa vér volt. Ezután elmenekültem, és beálltam a seregbe, így végül a Medúzán kötöttem ki, ami ide hozott. Bármi várjon is rám, én már bátran nézek szembe vele. Nincs mit vesztenem.

– És Pelágiusznak? Ő még olyan fiatal.

– Készen állok a harcra – szólt közbe az ifjú katona, aki időközben mögéjük sodródott, így minden szót hallott. Már ismerte Hérakleiosz történetét, de sosem ítélte el tettéért. – Katona vagyok, teljesítenem kell a kötelességem. Nem eshet csorba a becsületemen!

Evantia látta rajta az elszántságot, érzékelte a szavaiban rejlő dacot, ezért egy néma bólintással elfogadta a döntését. Magában azonban átkozta a sorsot, amiért vérontás járt a nyomukban.