VI.

Theodóziusz, mikor észrevette, hogy a szaracénok egyik tagja árgus szemekkel kémleli a talajt nyomok után kutatva, úgy döntött nem vár tovább. Kiemelkedett hát a bokrok mögül, és felhívta magára a haramiák figyelmét. Igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha véletlenül került volna a látóterükbe, majd meglepetést színlelve futásnak eredt.

– Utána! – kiáltott a férfi láttán Hazir. – Kapjátok el!

– Várj, uram! – emelte fel a hangját Rashid, mire mindenki meglepetten pillantott rá. Hazir arca egyre vörösebbé vált, ahogy felé fordult, ezért a nyomolvasó sietve elmagyarázta, miért szólt közbe. – Ne küldd utána az összes embert! A nyomok alapján, mintha szétváltak volna, de lehet, hogy valamilyen csapdát állítottak.

Ennek hallatán Hazir magas homloka ráncokba szaladt, aztán rámutatott hat kalózra, és intett nekik, hogy menjenek Theodóziusz után. A kiválasztott szaracénok habozás nélkül engedelmeskedtek.

– Jól van, Rashid! – bólintott a kalózvezér. – Merre indult a többi?

– Északnyugatra, kapitány.

– Különös. Vajon mi dolguk van arra?

– Talán ismernek ott egy búvóhelyet, vagy létezik egy rövidebb út a sziget túloldalára – vetette fel az ötletet egy a társai fölé magasodó szír férfi.

– Ha bármelyik is igaz, akkor nincs vesztegetni való időnk – dörmögte Hazir, majd az embereire nézett. – Juszuf! Ibrahim!

A nevükön szólított férfiak előléptek, és büszkén kihúzták magukat uruk előtt.

– Maradjatok itt, és várjátok meg, hogy a többiek visszajöjjenek! Utána kövessetek minket, amilyen gyorsan csak lehet!

– Igenis, kapitány! – hajoltak meg egyszerre.

– Rashid!

– Kapitány?

– Mutasd az utat! – parancsolta Hazir, mire Rashid előrement, és a többiek árnyékként követték.

***

Theodóziusz sejtette, hogy nem vált be a terve, miután csak hat kalózt látott a nyomában loholni. Vértjeik és fegyvereik hangosan csörögtek futás közben.

– Átkozott szaracénok! – mormogta, de az események fordulata ellen már nem tehetett semmit. Most az volt az elsődleges feladata, hogy megszabaduljon üldözőitől.

Fejében egymást kergették az ötletek, miként hajtsa ezt végre, ám egyik terv sem tűnt kivitelezhetőnek. Végül úgy döntött, hogy bonyolult csapdák helyett a legegyszerűbb megoldást fogja választani: egyesével vadássza le őket, kihasználva a terep adottságait. Hegyekkel körülvett, fákkal és bokrokkal sűrűn tarkított völgyben járt, ami ideális helyszínnek tűnt mindehhez. Tudta, hogy sokáig már nem menekülhet, vértjének súlya hátráltatta, azonban nem akart megszabadulni tőle, mivel többször is megmentette már az életét valahányszor csatára került sor az elmúlt évek alatt. Márpedig a harc ezúttal szintén elkerülhetetlennek tűnt.

 Szorította az idő, a többiek egyre messzebbre kerültek tőle, nyomukban a szaracénokkal, anélkül, hogy tudnának róla, és ez mindennél jobban nyugtalanította Theodóziuszt. Jelentős előnnyel rendelkezett ellenfeleitől, így miután megkerült egy ember méretű sziklát, mely az útjába került - valószínűleg egy korábbi földrengéstől gurult le a közeli hegyoldalról -, bevetette magát a bokrok közé, ahol mozdulatlanná dermedve várakozott, akár ragadozó a zsákmányára.

Hamarosan odaértek az üldözői, akik alaposan meglepődtek, mikor a sziklát megkerülve hűlt helyét találták a katonának. Sejtették, hogy a közelben lehet, ezért ösztönükre hallgatva óvatosabbá váltak, miközben legyező alakban szétszéledtek. Ketten közülük íjat hordoztak, s most a fegyverüket lövésre készen tartották maguk előtt. Tapasztalt gyilkosok módjára némán, megfontoltan lépkedtek, szénfekete szemeik folyamatosan a környezetet pásztázták.

Theodóziusz még levegőt is alig mert venni, nehogy idő előtt leleplezze magát, mialatt ujjai rászorultak kardjának markolatára és pajzsának szíjára. Az egyik kalóz elhaladt a bokrok előtt, éppen ahol a férfi is elrejtőzött, s a katona izmait megfeszítve várt a megfelelő pillanatra. Gyorsnak kellett lennie, nem hibázhatott. Árgus szemekkel figyelte, ahogy a szaracén váratlanul megáll a közelében, majd lassan körbehordozta tekintetét, miközben társai egyre jobban eltávolodtak tőle. Ekkor Theodóziusz lecsapott áldozatára. Kiemelkedve a bokrok közül, kardjának egyetlen suhintásával felhasította a férfi torkát, aki a súrlódó levelek és ágak hangjára éppen megfordult, vesztére szembenézve a katonával.

Sűrű vérfolyam festette vörösre a talajt, ahogy a kalóz gurgulázva összeesett, elejtve íját. A zajra felfigyeltek a társai, akik a hang irányába fordulva megpillantották a halottat és Theodóziuszt. Ő azonban már mozgásba is lendült, és bevetette magát a fák közé, majd a legközelebbi hegyoldal felé kezdett rohanni. Egy nyílvessző szelte keresztül a levegőt, de még idejében sikerült felemelnie ovális pajzsát, melyről ártalmatlanul pattant le a lövedék. A haramiák dühösen kiabálva eredtek a nyomába, s a ritkás erdőben vad hajsza vette kezdetét. Hamarosan elérték a hegyoldalt, így az üldözés már egy fokozatosan emelkedő terepen folytatódott.

 Theodóziusz a fákat kerülgetve tört előre, egyre följebb és följebb, miközben testéről csorgott a veríték, de már a következő lépését fontolgatta. Hallotta közeledni az üldözőit, s hátrapillantva két szaracént látott, akik három társukat leelőzve kezdték őt beérni. A férfi ekkor tudatosan lassítani kezdett, majd átgázolva egy bokron beugrott egy közeli fa mögé. A két kalóz léptei egyre közelebbről hallatszottak, csörtetésük felverte az erdő lakóit, valahol felriadt egy madár, mely szárnyait csattogtatva a magasba röppent, miközben az aljnövényzetben egy gyík surrant tova. A katona várt és várt, majd amint a szaracénok felbukkantak mellette, támadásba lendült.

Pajzsával keményen hátba taszította a hozzá legközelebb állót, aki az ütéstől elvesztette egyensúlyát, s a földre zuhanva a társát is elbuktatta, ahogy a lejtőn lejjebb gurultak. Theodóziusz, miután két lépéssel odaért hozzájuk, mindenféle könyörület nélkül a férfi tarkójába döfte kardját, melynek hegye a kalóz torkán bukkant elő újra. Másik ellenfele azonban dühösen fújtatva felpattant, és szembenézett a katonával, pajzsát és lándzsáját védekezőn maga elé tartotta. Középkorú, kecskeszakállas férfi volt, akinek széles orra fölött apró szemek ültek. Theodóziusz, aki már hallotta közeledni többi ellenfelét, vad kiáltással rontott a kalózra. A szaracén előredöfött, hogy felnyársalja a katonát, ám Theodóziusz a pajzsával félreütötte a fegyver hegyét, majd kardjával lesújtott a kalózra, de az kisebb, kerek pajzsával sikeresen megakasztotta a pengét. Theodóziusz, kihasználva, hogy karnyújtásnyira vannak egymástól, lábával hátralökte a férfit, aki elvágódva gurulni kezdett lefelé, ám gyorsan talpra állt, és megrázva a fejét rohamra indult.

Theodóziusz közelébe érve aztán ismét előredöfött, egyenesen a katona bal lábát véve célba, aki az utolsó pillanatban hárította pajzsával a szúrást, azonban a lándzsa így is megvágta a bokáját, amitől fájdalmasan felszisszent. A kalóz arcán féloldalas mosollyal ismét meglendítette fegyverét, ezúttal Theodóziusz torkára célozva, ám a férfi még időben félrehajolt, aztán pajzsát maga elé kapva előrelépett, kardjával jobbról sújtva le ellenfelére.

A szaracén éppen csak ki tudta védeni a vágást, miközben oldalra lépve növelte a köztük lévő távolságot. Kétségtelenül húzni akarta az időt, amíg a társai utolérik őket, ám Theodóziusz ezt nem engedhette. Lélegzetvételnyi idő múlva újra támadásba lendült, s ezúttal nagyobb kockázatot vállalva rohamozott, mellkasát szándékosan védtelenül hagyva. Ellenfele ráharapott a csalira, és teljes erejéből a szíve felé döfött, ám a katona, anélkül, hogy lendületet vesztett volna, pajzsát fölfelé lendítve ütötte félre a lándzsát, miközben jobbra hajolva kardjával villámgyorsan előreszúrt. A penge lecsúszott ugyan a kalóz saját pajzsáról, ám így is utat talált annak mellkasába, átszakítva egy rozsdás szemet a láncingben, így akadálytalanul hatolt keresztül az alatta lévő vörös zubbonyon, húson és csonton.

A szaracén tágra nyílt szemekkel felnyögött, miközben száján vér csordult ki, és Theodóziusz a kardját kirántva, pajzsának peremével durván homlokon vágta, szétzúzva a koponyacsontját. A haramia csörgő vértezettel, élettelenül gurult le a lejtőn, egyenesen társainak lábai elé, akik az emelkedőn álló férfira pillantva vérszomjas kiáltást hallattak. Theodóziusz zihált a kimerültségtől, de kihívóan bámult vissza rájuk, és kardjával többször is a pajzsára ütve támadásra ösztökélte őket. Előnyösebb helyzetben volt náluk, és megunta a további menekülést.

 Két kalóz meg is indult fölfelé, hogy szembeszálljanak vele, ívelt szablyáikkal a kezükben, vérszomjasan vicsorogva. Theodóziusz harcra készen nézett velük farkasszemet, pajzsát védekezőn maga elé tartott, mialatt ujjai ráfeszültek kardjának markolatára, és a fejében csupán egyetlen gondolat visszhangzott: Istenért és a Császárért!

Hamarosan egymásnak csapódó pengék zaja reszkette meg a levegőt.