V.

Hazir egyetlen ép szeme villámokat szórt dühében, miután értesítették róla, hogy lemészárolták a nők után küldött embereit. Éppen egy falusi holttestébe törölte véres szablyáját, majd Porosz széléhez, a szurdokba vezető ösvényhez sietett, ahol megpillantotta a kalózok tetemeit. Figyelmét nem kerülték el a testükön ejtett sebek, sem a belőlük kiálló nyílvesszők. Hazir vérfoltos lemezvértje megcsillant a napsütésben, mialatt a nyomolvasóért kiáltott.

– Rashid! Gyere ide, te anyaszomorító!

– Jövök, kapitány! Itt vagyok – rohant a hívásra a férfi, és mélyen meghajolt a kalózvezér előtt, ám neki most nem volt türelme a formaságokra.

Dühösen fújtatva megragadta Rashidot, és olyan közel hajolt az arcához, hogy az orruk szinte összeért.

– Állapítsd meg, mi történt itt! Allah nevére mondom, alapos légy vagy karóba húzatlak! – figyelmeztette Hazir, és egyértelmű volt, hogy komolyan gondolja, amit mondott.

Rashid nagyot nyelt, majd hosszú percekig kutatta a nyomokat, s ezalatt a többi szaracén körbeállta őket, némán figyelve a jelenetet. Nem sokkal később felegyenesedve, magabiztosan pillantott Hazirra.

– Ez a katonák műve, felismerem a nyomaikat. Ők vágták le az embereket. Ha jól értelmezem, akkor a szurdok felé indultak. A nők és gyermekek is velük tartottak.

– Nem engedhetjük, hogy átérjenek a sziget túloldalára! – sziszegte Hazir, aki jogosan aggódott ezen lehetőség miatt. Ekkor kérdő tekintetet vetett Rashidra. – Képes vagy megtalálni őket?

– Természetesen! – bólintott a török férfi, mire Hazir elégedetten felmordult, akár egy medve, és magasba emelte fegyverét.

– Akkor vezess minket, Rashid! Mindenki utánam! Fogjuk el a hitetleneket!

A kalózvezér zengő hangjára megmaradt emberei lelkesen kiáltották el magukat, és követték vezérüket, aki vérre szomjazva indult a nyomkövetője után. Végezni akart a három katonával, minél hamarabb. Hajtotta a kötelességtudat, és a bosszúvágy, mely azóta járta át a szívét, hogy két évvel ezelőtt Kréta-szigete mellett megölték az oldalán harcoló fiát. Megesküdött az Istenre, hogy ezután senkinek nem mutat majd könyörületet.

***

– Mi a terved? – kérdezte Pelágiusz a mellette haladó Theodóziusztól, aki aggodalmas pillantást vetett a nőkre és gyermekekre mögöttük, miközben megtörölte verejtékező homlokát.

Mélyen bent jártak a szurdokban, egyelőre kellő előnyhöz jutottak ellenségeikkel szemben, de tudták, hogy ez az állapot nem lesz tartós. Az erőltetett menettől fáradni kezdett a csapat, s még a gyerekek is nyűgössé váltak. Theodóziusz elgyötört arcokat, kisírt szemeket és kétségbeesett tekinteteket látott maga körül. Mindenki tőle várta a megoldást, így a felelősség ólomsúllyal nehezedett a vállaira. Ráadásul a hőségtől és rohanástól elfogyasztották maradék vízkészletüket is, és egyre több gyerek könyörgött folyadékért.

– Az egyetlen esélyünk, ha átjutunk a sziget túloldalára, Argosztóliba – felelt végül Theodóziusz Pelágiusz kérdésére. – Van ott egy helyőrségünk, ahol biztonságban leszünk, de víz nélkül nem fogjuk kibírni odáig az utat.

– Akkor mit javasolsz? – kérdezte a mögöttük ballagó Hérakleiosz.

Theodóziusz erre már nem felelt, csak komoran hallgatott, majd szó nélkül hátrament a nőkhöz, és Evantia mellé sorolt, aki lehajtott fejjel, szipogva sétált előre. A férfi tudta, mi nyomja a szívét, az egyik asszony elmondta neki, hogy a lány elvesztette az apját, amit Theodóziusz őszintén sajnált. Még ilyen röpke ismeretség után is szimpatikusnak találta Agathészt, aki nem kevés bátorságról tett tanúbizonyságot, mikor feltartóztatta a szaracénokat. Theodóziusz elmormogott egy imát érte, de nem csak ezért érzett késztetést, hogy szóba elegyedjen Evantiával. Rájött, hogy vele találkozott a tekintete, mikor Porosz lakóinak kérésére távoztak a faluból, és ez a lány volt, akinek a szépségétől megdobbant a szíve, ahogy ránézett. Nem tudta, miként enyhíthetné a bánatát, ezért úgy döntött, inkább megpróbálja elterelni a figyelmét, s torkát köszörülve megszólalt.

– Beszélhetnék veled, Evantia?

A lány fátyolos szemekkel pillantott a férfira, és aprót biccentett, miközben igyekezett visszanyelni könnyeit. Theodóziusz megjegyezte magában, hogy még sosem látott bájosabb teremtést, de nem adott hangot gondolatainak. Fogalma sem volt, miként enyhíthetné az apja elvesztése miatti fájdalmát, ezért úgy döntött, inkább eltereli a lány figyelmét.

– Jól ismered a szigetet?

– Persze, hiszen... ez az otthonom – felelt Evantia, s érződött, hogy nehezére esik beszélni az átélt események után. – Miért?

– Egyelőre messzire távolodtunk az ellenségtől, de attól tartok, hamar utolérnek majd. Valahogy el kellene jutunk Argosztóliba, van ott egy helyőrség, ahol biztonságban lennénk. Ismered az utat esetleg?

– Igen, de én... – kezdte a lány, majd eleredtek a könnyei, és rázkódó vállai láttán a férfi önkéntelenül átölelte, majd mindketten megtorpanva egymásra néztek.

– Tudom, hogy fáj atyád elvesztése – szólalt meg halkan Theodóziusz. – Bátor és nemes férfi volt. Nem ismerhettem közelről, de egy ember jellemét nem az határozza meg, amit mond, hanem a tettei. Agathész az életét adta, hogy megmeneküljetek. Mi több, rád bízta, hogy gondoskodj a többiekről. Úgy gondolta, erős vagy, olyan, aki képes vigyázni ezekre a nőkre és gyermekekre. Most nekem is szükségem van arra, hogy az legyél, Evantia! A túlélők számítanak rád. Újra megkérdezem hát... Ismered az utat Argosztóliba?

A férfi szavainak hatására a lány szemeiben különös fény csillant, szipogva letörölte a könnyeit, és nagyokat pislogva felsóhajtott. Rájött, hogy Theodóziusznak igaza van, gyászolni később is ráér majd, most a túlélők biztonsága a legfontosabb. Evantia megacélozta a lelkét, s legyűrte fájdalmát, majd határozottan csengő hangon megszólalt.

– Igen, ismerem az utat. Csak követnünk kell a szurdokot, és azon túl tovább egyenesen, amíg el nem érjük a partot.

– Az legalább egy napos út – dörmögte komoran a férfi, miközben ismét mozgásba lendültek, nehogy lemaradjanak a csapattól. – Vízre lesz szükségünk, különben ebben a hőségben nem marad erőnk tovább menni.

– Északnyugatra innen található az Avithosz-tó – felelt rövid töprengés után Evantia. – Iható a vize, és állítólag feneketlen. A Sztaverisz-hegy lábánál fekszik. Onnan vezet egy könnyen járható ösvény a hegyeken keresztül a sziget túloldalára.

– Akkor ezt az utat választjuk – jelentette ki Theodóziusz. Hamarosan, mivel a nők és a gyerekek már nem bírták a tempót, megálltak egy kis időre, és addig megosztotta az információt a többiekkel is, majd ismertette a tervet, melyet pár perce kigondolt. – Az előttünk álló úthoz vízre van szükségünk, ezért a legjobb megoldást a tó jelenti. Hérakleiosz! Te és Pelágiusz fogjátok elkísérni a csapatot a tóhoz. Evantia majd mutatja az utat.

– Ezt most úgy mondod, mintha nem akarnál velünk tartani – ráncolta homlokát a kopasz férfi.

– Én majd később csatlakozom hozzátok – erősítette meg barátja gyanúját Theodóziusz. – Megpróbálom félrevezetni üldözőinket, másik irányba csalom őket, hogy időt nyerjek nektek, aztán visszafordulva jövök utánatok.

– Túl kockázatos.

– És ha elkapnak közben? – kérdezte aggódva Pelágiusz.

– Ha Isten velem van, nincs mitől tartanom, de kerülni fogom a bajt, ne félj!

– Nem tetszik ez nekem – ingatta a fejét Hérakleiosz.

– Neked soha nem tetszik semmi, te behemót! – ugratta a katonát Theodóziusz, és még egy halvány mosolyt is megeresztett. – Erről nem nyitok vitát.

Mivel konok elszántság érződött a hangjából, ezért senki nem ellenkezett tovább. A kurta pihenőt követően ismét felkerekedett a csapat, majd nem sokkal később, miután a szurdok kiszélesedett, és virágokkal, valamint ciprus-és olajfákkal telehintett mező keresztezte útjukat, Theodóziusz levált a csoporttól. A környező hegyek árnyékában a férfi kezet fogott barátaival, akik szerencsét kívántak neki, majd elköszönt a nőktől és gyermekektől is. Evantia erősen megszorította a kezét, mikor odament hozzá a katona, s megígértette vele, hogy minél előbb visszatér hozzájuk, amit végül egy futó csókkal pecsételt meg. Ajkaik érintésétől mindkettejük testét forróság járta át, s Theodóziusz úgy érezte, akár hegyeket is képes lenne megmozgatni puszta kezével.

Az érzelmes búcsút követően Evantia a tó felé kalauzolta a túlélőket, míg Theodóziusz a bokrok között rejtőzve hosszasan bámult távolodó alakjuk után. Baljós gondolatok fészkelték be magukat elméjébe, ám a férfi elmormogott egy imát, és visszaűzte őket agyának sötét zugaiba. Tudta, mit csinál, készen állt megtenni, ami szükséges volt. Talán túl nagy kockázatot vállalt, de a többiek is érezték, hogy időre van szükségük, és ehhez félre kellett vezetni a szaracénokat. Theodóziusz tapasztalt harcosként nem először vállalt veszélyes feladatot, ám ezúttal valahogy mégis jobban félt, mint még korábban bármikor. Hátára erősített pajzsát maga mellé fektette a fűre, és várt.

Ujjai rászorultak kardjának markolatára, tekintete a környéket pásztázta az ellenség után kutatva, miközben vértje alatt az egész teste verejtékben úszott. Kabócák énekétől zengett a hőségtől vibráló levegő, a forró szél virágok és só illatát hordozta. Béke és nyugalom uralta a tájat, melynek szépsége felért egy mennyei királysághoz. Mikor már zsibbadni kezdett minden tagja, s már azt hitte, hogy fölöslegesen lapult az aljnövényzetben, hirtelen minden megváltozott, ahogy megjelentek a kalózok.