IV.

Hazir az elején még nem vett részt a harcban, csak élénken csillogó félszemével, mozdulatlanul állva nézte az eseményeket. Hatvan embernek parancsolt, akik most a falusiakra zúdultak, akár vándorsáskák az útjukba kerülő terményre. Porosz lakói, habár kevesebben voltak, Hazir legnagyobb meglepetésére kemény ellenállást fejtettek ki, hiszen otthonukat és szeretteiket védték. A kalózvezér homlokán egyre mélyebbek lettek a ráncok, az arcán húzódó heg egyre jobban vöröslött, ahogy látta néhány emberét a földre rogyni, ezért úgy döntött ideje közbelépni. Sokszor került már szembe görögökkel, tudta, hogy összefogva erősek tudnak lenni, és valahol tisztelte is őket ezért, ám nem hagyhatta, hogy egyszerű halászok és parasztok felülkerekedjenek az emberein.

Vérszomjasan vicsorogva vetette magát a csatába, szablyájának egyetlen suhintásával lefejezte az első útjába kerülő ellenfelet, egy husángot tartó idős férfit, akinek görnyedt teste vért spriccelve hullott a talajra fejével együtt. Ezt követően hátba szúrt egy fiatal halászt, miközben az a szigonyával leterítette az egyik szaracént. Hazir kirántotta kardját a göndör hajú férfi testéből, majd megvetően leköpte annak tetemét, miután holtan összeesett.

– Ne kíméljétek őket! – kiáltott, és máris újabb ellenfél után nézett.

Agathész, aki a hátsó sorokban küzdött, éppen lélegzetvételnyi időhöz jutott, és elég volt egyetlen pillantást vetnie a harcoló felekre, hogy rádöbbenjen, vesztésre állnak. Hiába minden bátorságuk, a túlerővel szemben vajmi kevés esélyük maradt. A kék tunikát viselő, karvalyorrú férfi pillantása az egyik épületre siklott, ahol korábban a nők és gyermekek elrejtőztek. Habozás nélkül a ház felé lódult, ügyesen kitérve egy-egy támadó elől útközben, majd a faajtóhoz rohanva dörömbölni kezdett rajta.

– Evantia! Nyisd ki! Agathész vagyok - kiáltott a férfi, mialatt hátra-hátra tekintett, nehogy észrevegye valaki a kavarodásban.

Egy szívdobbanásnyi idő múlva aztán feltárult az ajtó, és egy hosszú fekete hajú fiatal lány bukkant fel a bejáratban. Agathész lánya volt ő, alig húszéves, de mindig megfontolt és kedves volt, ezért a férfi a támadás előtt Evantiát bízta meg a nők és gyermekek összeterelésével. Most kérdőn, aggodalmas tekintettel nézett apjára, aki megragadta a vállait, és smaragdzöld szemeibe nézve megszólalt.

– Nem maradhattok itt! Menjetek a bizánciak után, most azonnal!

– Biztos vagy benne, apám?

– Igen. Siessetek!

Evantia nem kérdezősködött tovább, hanem eleget tett apja kérésének. Nem kellett sokat győzködnie a többieket, hogy tegyék, amit mond. Hamarosan nők és gyermekek bújtak elő a házból, és Evantia sürgetésére megindultak a szurdok felé, miközben Agathész őrt állt, nehogy elkapják őket. Elkerülhetetlen volt, hogy a kalózok felfigyeljenek a menekülőkre, mivel több gyermek és asszony is rémülten sírni kezdett a mészárlás láttán. Agathész rögtön útját állta az egyik haramiának, aki utánuk vetette magát. Korábban magához vette egyik ellenfele csatabárdját, így most azzal rontott a kalózra. Meglendítve a fegyvert lecsapott a szaracénra, aki annyira a fehérnépre fókuszálta tekintetét, hogy nem vette észre időben az oldalról érkező férfit. A bárd lesújtott, és Agathész akkora erővel lendítette meg, hogy ellenfelét a magán viselt láncing sem tudta megvédeni. A kalóz felnyögött, amint a fegyver az oldalába hatolt, szemei elkerekedtek, száján vér buggyant ki, ahogy elharapta a nyelvét fájdalmában. Hitetlen tekintettel fordult Agathész felé, aki gyorsan kirántotta a bárdot, és annak nyelével állon vágta a férfit. A támadó vért köpve terült el a földön ennek következtében.

Agathész és a nők azonban nem lélegezhettek föl. Hariz ugyanis közben felfigyelt az eseményekre, és parancsára máris tucatnyi szaracén indult meg feléjük. Evantia, aki a menekülők sorát zárta, kézen fogva egy kisfiút, kétségbeesetten pillantott Agathészra.

– Gyere gyorsan! – intett az apjának, de a férfi ellentmondást nem tűrően megrázta a fejét, és szembefordult a kalózokkal, hátrakiáltva a lányának.

– Ne várakozz itt tovább! Menj!

Ezzel választ sem várva a támadókra rontott, és vadul hadonászva próbálta feltartóztatni őket. Evantia lassan hátrált, ahogy a kézen fogott kisfiú húzni kezdte maga után, de nem bírta csak úgy ott hagyni az apját, legszívesebben a segítségére sietett volna, bár tudta, hogy hiábavaló lenne. Könnyeivel küszködve figyelte, miként küzdött a férfi, aki a csatabárddal két kalózt is levágott, de nem tarthatott ki sokáig. Evantia vívódott az apja iránti szeretetével, de tisztában volt vele, hogy rábízták a többieket, így gondoskodnia kellett róluk. Ennek ellenére nem bírta elszakítani tekintetét Agathészról, akinek hirtelen egy szablya hasította fel a bal vállát, mire a férfi feljajdult, de bárdjával rögtön lecsapott a sebet ejtő kalózra, levágva annak védtelenül hagyott karját. Ekkor azonban egy lándzsa járta át a mellkasát, melynek hegye a férfi hátán bukkant elő, sűrű vérfolyam kíséretében.

– Neee! – sikoltott Evantia, és két másik asszonynak kellett közrefogniuk, nehogy az apjához rohanjon, aki vért öklendezve térdre rogyott.

Agathész egész testében remegett a sokktól, kezében még most is a csatabárdot tartotta, de felemelni már nem maradt ereje. Látása homályosulni kezdett, ereje elhagyta, ahogy felnézett a támadókra, és utolsó lélegzetével véres köpetett küldött feléjük, mielőtt elzuhant a porba.

– Kapjátok el a nőket! – zengett Hazir hangja, mire Agathész gyilkosai a menekülők után eredtek ismét, és ezúttal már nem volt, aki feltartóztassa őket.

Evantia zokogva, de engedte, hogy elvonszolják a helyszínről, s hamarosan már az őket üldöző haramiáktól kellett tartaniuk, akik egyre közelebb értek hozzájuk.

Végül a szaracénok karnyújtásnyira megközelítették őket, s az egyikük előrenyúlva elkapta Evantia szoknyáját, aki ez miatt hasra esett, magával rántva a másik két asszonyt is. A kalózok kéjesen vigyorogva és nevetgélve vették körbe őket. Durva kezek ragadták meg Evantiát, aki felsikoltott, akárcsak a másik két nő, miközben kéretlen ujjak érintették meg testük legintimebb pontjait pillanatok alatt. Nem láttak mást, csak az ellenség csillogó szemeit, miközben talpra állítva lefogták őket, ám a következő pillanatban fájdalmas kiáltás hasított a levegőbe, és az egyik haramia térdre rogyott. Torkát lándzsahegy járta át, amit a váratlanul a bokrok közül felbukkanó Hérakleiosz döfött belé.

Theodóziusz szintén az ellenségre támadt, kardjával két férfit is levágott, miközben Pelágiusz nyilai átszelték a levegőt, belefúródva egy szaracén szemébe, másiknak a homlokába, míg egy harmadiknak a torkába. Evantia még fel sem fogta, mi történik, de a bizánciak máris megritkították a kalózokat. Összefolytak számára az események, látta, ahogy a kopasz Hérakleiosz újra és újra felnyársalta ellenfeleit, ledöntve őket a lábaikról, míg Theodóziusz végtagokat szelt le fegyverével, aztán szíven döfte támadóit. Pelágiusz minden egyes lövése célba talált, a kalózok egymás után rogytak a földre a testükből kiálló nyílvesszőktől.

Már a végét járták a harcok a falusiak és a támadók között, mikor a bizánci katonák Evantiát és két társát az oltalmukba helyezve magukkal vitték a többiekhez, akikkel idefelé találkoztak. Theodóziusz futó pillantást vetve a falura még látta, ahogy Hariz emberei végeznek egy lakossal, így fogait csikorgatva úgy döntött, nem marad bámészkodni tovább. Ugyan nem értek vissza időben, de most már nőkről és gyermekekről kellett gondoskodniuk, akik tőlük reméltek biztonságot.

Attól félek, nálunk csak a halált fogják megismerni! Baljós gondolatát azonban megtartotta magának, miközben a túlélőket maguk előtt terelve a szurdokba menekültek.