III.

Theodóziusz és társai már a szurdokban jártak, mikor meghallották a távoli sikolyokat, és mindhárman egyszerre torpantak meg. Előttük két oldalt meredek sziklafalak magasodtak, melyek fenyegetően tornyosultak föléjük, szinte azzal fenyegetve őket, hogy összezáródnak, ha tovább haladnak a folyóként kanyargó szorosban. Nem szólaltak meg, csak némán pillantottak egymásra, miközben a falu felől érkező hangokra füleltek. Megannyi érzelem kavargott a szívükben, féltek a rájuk leselkedő veszélytől, ugyanakkor szánalmat éreztek a helyiek iránt, akiknek miattuk ontják a vérét. Néhány szívdobbanásnyi ideig egyikük sem mozdult, de aztán Theodóziusz megfordulva elindult vissza Porosz felé.

– Hová mész? – szólt utána Pelágiusz.

– Mit gondolsz, kölyök? – felelt a férfi anélkül, hogy hátranézett volna. – Ezt nem hagyhatjuk annyiban!

– De hiszen nem akarták, hogy segítsünk nekik...

– Mert rossz döntést hoztak, akárcsak mi – állt meg Theodóziusz, röpke pillantást vetve a többiekre. – Segítenünk kell nekik! Gyáván cserbenhagytuk bajtársainkat a hajón, milyen férfiak vagyunk, ha az ártatlanokat sem próbáljuk megvédeni?

– Túlerőben vannak. Te is tudod – hívta fel a tényre figyelmét öblös hangjával Hérakleiosz.

– Tisztában vagyok vele – mosolyodott el Theodóziusz, és ismét mozgásba lendült, de még hátrakiáltott. – Majd az égiek döntenek a sorsom felől.

– Makacs kurafi! – sziszegte Hérakleiosz a szemét forgatva, és a férfi nyomába eredt, egyetlen szót vetve Pelágiusznak. – Gyere!

Az ifjú harcos elgyötört tekintettel nézett utánuk, vívódott saját félelme és kötelessége között, nem tudta, mitévő legyen. Katonák voltak, felesküdtek rá, hogy megvédik a Birodalmat és a Császárt. Ez a görög sziget, és annak minden lakója része volt fogadalmuknak. Pelágiusz az apja nyomdokaiba lépve állt katonának, akit nagy tisztelet övezett a seregben, bátorsága fényesen ragyogott a legsötétebb órában is. Két évvel ezelőtt tért meg a túlvilágra egy kalóztámadás következtében Kréta-szigete mellett, de a túlélők valóságos ódákat zengtek vakmerőségéről, s haláláról, amint példátlan bátorsággal nézett szembe az ellenséggel. Pelágiusz mindig is olyanná akart válni, mint az apja, de túl erős félelem szorította össze a szívét. Baljós gondolatok és kételyek vertek gyökeret elméjében. Már a hajón zajló csata is próbára tette bátorságát, ám jelenlegi helyzetük még inkább elbizonytalanította. Ekkor eszébe jutottak apjának bölcs szavai, mikor még gyerekként oktatta, miként bánjon az íjjal. "Szemed mindig legyen a célon, fiam! Szilárdan vesd meg a lábad, hogy még egy földrengés se tudjon megingatni egyensúlyodban! Karod és a szíved pedig legyen kemény, akár a tömör szikla! Még akkor is, mikor szembenézel azokkal, kik az életedre törnek.

Az emlék hatására, valamint a faluból érkező csatazaj miatt végül mégis összeszedte magát, és a két férfi nyomába eredve rohanni kezdett.