II.

Magányos alak osont a fák között, nem volt több egy árnyéknál, miközben tekintetével a talajt pásztázta. A török, alacsony férfi könnyed léptekkel haladt, szinte már futott a lombok alatt. Rashid tehetséges nyomkövető volt, akit a társai azért küldtek előre, hogy rátaláljon a túlélőkre, és ő nem szándékozott csalódást okozni nekik. Úgy uszították a menekülők nyomába, akár ölebet a vadra.

A kalózok vezére, Hazir, aki a parton várakozott az embereivel, semmit nem bízott a véletlenre. Megtermett, félszemű, nagybajszú férfi volt, arcának bal oldalán hófehér heg húzódott, s már a megjelenése elég volt, hogy félelmet ébresszen bárkiben. Ugyan mindig gondoskodott az embereiről, de vérszomjas természete gyakran előbújt, ha elragadta az indulat. Egy alkalommal ő maga korbácsolta meg egyik emberét, aki megsértette, az ostorral csontig lenyúzva szerencsétlen hátáról a húst és bőrt. Csatában úgy harcolt legénysége élén, mintha sérthetetlen lett volna, s ezért az alatta szolgáló haramiák tisztelték, amit ő vasszigorral és időnkénti nagylelkűséggel jutalmazott. Akárcsak a többieket, ismerte Rashid képességét is, bízott a tehetségében, de nem esett abba a hibába, hogy lebecsülje ellenfeleit.

Habár sikeres rajtaütést hajtottak végre, ezúttal már nem állt mellettük a meglepetés előnye, és nem szerette volna, ha csapdába sétálnak. A másik hajót visszaküldte rejtekhelyükre, nehogy egy újabb őrjárat rátaláljon. Fosztogatták a térséget, ám valójában küldetésben jártak, feltérképezték a tenger ezen részét, hogy ha eljön az idő egy muszlim invázióra, akkor kellő információval rendelkezzen a Kalifa. Hazir az emberei és a saját életét is hajlandó lett volna feláldozni a szent cél érdekében, ha ezzel ellenségei vesztét okozhatta. Hűsége rendíthetetlen, könyörtelensége és ravaszsága példátlan volt, ezért is küldte a legjobb emberét a bizánciak után.

Rashid már gyermekkora óta úgy olvasott a nyomokban, akár tudós férfiú egy tekercsben. Most is tisztán ki tudta venni a katonák által hagyott mélyedéseket, bokrok letört ágait, és lábuk alatt elhajlott füvek szárait. Egy óra is eltelt, mire elérte a falut, ahol a lakosok kíváncsian tömörültek az egyik épület előtt, mintha vártak volna valamire. Hogy biztos legyen a dolgában Rashid újra ellenőrizte a nyomokat, és immár nem maradt kétsége felőle: a túlélők itt jártak.

Hamarosan észre is vette őket, ahogy kiléptek az épületből két idős férfi és egy fiatalabb társaságában. A török kalóznak több sem kellett, azonnal visszafordult, hogy megvigye a hírt kapitányának. Elmosolyodott a gondolatra, hogy a menekültek levágásán kívül fosztogatásra is lehetőségük nyílt.

***

A Porosz nevű falu lakosai, miután kezdeti ijedtségük tovaszállt, ellátták váratlan vendégeiket. Adtak nekik enni és inni, majd a három legbefolyásosabb férfi beszélgetésbe elegyedett velük az épületben. Theodóziusz és a társai kertelés nélkül beszámoltak róla, miként keveredtek ide, és sürgették őket, hogy meneküljenek el otthonaikból. A település vezetői komoran fogadták a híreket, és miközben látogatóik ételeiket fogyasztották, ők homlokráncolva tanakodtak, mi tévők legyenek. A két öreggel tartó, középkorú férfi, kinek széles arcában intelligens, barna szemek ültek, teljes mellszélességgel Theodóziusz javaslatát támogatta, ám idősebb társai nem tudtak dűlőre jutni a témában, így nem sokkal később mindannyian kimentek tájékoztatni a többi lakost.

Kisebbfajta pánik tört ki, ahogy várható volt, miután a bizánciak elmesélték a történteket. Nem győzték hangsúlyozni, milyen sürgősen útra kellene mindenkinek kelnie, ám a többségnek esze ágában sem volt elhagyni otthonaikat. A két idős vezető korukat megszégyenítő lelkesedéssel szónokoltak, harcra buzdítva a lakosokat, akik közül a férfiak, de még a gyermekek is, husángokat, fejszéket és késeket ragadtak szavaik hatására. Harmadik társuk, Agathész  igyekezett józan észre téríteni mindenkit, csakhogy nem járt sikerrel, és még néhány asszony is a védekezés mellett érvelt.

– Ez a mi otthonunk, a mi falunk! – kiáltott egy fiatal, hosszú hajú férfi, és körbemutatott a tájon, mire minden tekintet követte a mozdulatot, elidőzve a fákkal borított hegyoldalon, a közeli szurdokon és a homokos, kavicsos tengerparton, majd többen is bólogatni kezdtek. A hosszú hajú férfi ekkor újra megszólalt, egyenesen a bizánciakra szegezve pillantását. – A mi szigetünk. Már ősatyáink idejében is állt itt egy település. Földrengések újra és újra lerombolták, de mindig újjá épült. Nem fogjuk elhagyni soha!

– Ez veszett ügy. Nem időzhetünk itt tovább, Theodóziusz! – súgta a férfi fülébe Hérakleiosz. – Ezek egyszerű parasztok, a szaracénok könnyedén levágják őket, esélyük sem lesz.

– Tudom – bólintott komoran a férfi, és megveregette az ifjú Pelágiusz vállát, akinek sikerült íját és tucatnyi nyílvesszőt magával hoznia a hajóról, bár az íj idege átázott a tengerben, és még nem száradt meg teljesen. – Te mit mondasz?

– Szerintem is mennünk kéne – felelt a fiú, s szavai az egyik lakos fülébe jutottak, aki a legközelebb állt hozzájuk.

– Helyes! Menjetek csak el! Úgyis ti hoztátok ránk a bajt – förmedt rájuk a göndör hajú férfi, és indulatos kijelentésére mások is ellenségesen kezdték méregetni a katonákat.

– Fékezzétek haragotokat, emberek! Nem az ő hibájuk, hogy kalózok támadtak rájuk. Ha itt maradnak, segíthetnek nekünk harcolni – kiáltott Agathész, majd a bizánciakhoz fordult, akik csak most figyeltek fel rá, hogy a férfinak karvalyorra van. – Maradjatok, kérlek!

– Nem akarunk viszályt szítani, hogy még jobban rontsunk a helyzeten – ingatta a fejét Theodóziusz, és kezét felemelve előrelépett, szembenézve a lakosokkal. – Ha úgy kívánjátok, akkor maradunk, és harcolunk veletek, de ha jobbnak látjátok, hogy távozzunk, akkor eleget teszünk a kéréseteknek. Talán a kalózok is békén hagynak titeket, ha nem találnak itt minket.

– Menjetek hát el! – zengett a kiáltás a torkokból szinte egyszerre, és a két idős vezető is rábólintott a döntésre.

A bizánci katonák így hát megköszönték az ételt-italt, és máris útra keltek. Agathész azt javasolta, hogy menjenek a szurdokba, ott elrejtőzhetnek. Legszívesebben ő is velük tartott volna, azonban nem hagyhatta cserben a többieket, hiába is diktált mást a szíve. Egyszerű halász volt csupán, de készen állt megvédeni otthonát.

A katonák még egyszer visszanéztek a falusiakra, mielőtt hátrahagyták a települést, és Theodóziusz tekintete megakadt egy hollófekete haján fehér kendőt viselő lányon, aki ártatlan szemekkel pislogott utánuk, s csinos arca, földig érő fodros ruhája, valamint karcsú alakja láttán megdobbant a férfi szíve. Úgy érezte, nem helyes, amit tesznek, csakhogy nem feledhette a falusiak haragos tekintetét. Semmi értelme nem lett volna súlyosbítani a helyzetükön, elég volt a kalózok miatt aggódniuk. Egyiküknek sem hiányzott, hogy a szigetlakókat még jobban magukra haragítsák jelenlétükkel.

A bizánciak végül megindultak a szurdok felé, és hamarosan megszaporázták lépteiket. Eközben a szaracén kalózok egyre közelebb értek a faluhoz, és mikor előbukkantak a fák közül harcra kész lakókkal találták szemben magukat. A gyerekeket idősebb asszonyok őrizték az egyik házban, míg nők és férfiak bátran, fegyverként használható tárgyakkal a kézben várták a haramiákat. Hazir szakállas arcán gúnyos mosoly jelent meg, ahogy szemügyre vette szánalmas eszközeiket, rongyos ruháikat, aztán előhúzva görbe szablyáját harsányan felkiáltott. Mély hangja tisztán zengett a hegyoldalak között.

– Támadás!