I.

Kefalónia-szigete, i.sz. 803.

Theodóziusz arcát forró lángok heve csapta meg, ahogy a tűz elharapózott a Medúza fedélzetén, miközben a legénység kétségbeesett harcot vívott a szaracén kalózok ellen. A szakállas, húszas évei végén járó férfi a bizánci csatahajó tatjában vetette meg a lábát, s ovális pajzsát maga elé emelve éppen csak sikerült hárítania egy haramia kemény csapását. Megakasztva a lesújtó csatabárdot, kardjával villámgyorsan előredöfött, és a penge utat talált a kalóz torkába.

Theodóziusz kirántotta fegyverét, mely cuppanó hangot adva vált szabaddá, mialatt sűrű vörös vérfolyam spriccelt a félmeztelen, mindössze csúcsos sisakot és nadrágot viselő férfi sebéből, aki hörögve térdre rogyott, majd holtan terült el a deszkákon. Csakhogy a bizánci katona nem örülhetett sokáig győzelmének, mivel újabb ellenfél rontott rá, aki zöld tunikája fölött lemezpáncélt hordott, arcát és nyakát láncing takarta, míg sisakja alól csupán dühtől izzó szemei látszódtak. Vad kiáltással lendült támadásba, sebesen forgatva görbe szablyáját. Bal karjában apró, kerek pajzsot tartott, mellyel sikeresen védte magát Theodóziusz vágásai ellen, akit egyre inkább a hajó korlátjához szorított ellenfele.

Halálhörgések, reccsenő csontok, süvítő nyílvesszők és fájdalmas kiáltások reszkették meg a levegőt, az éhes lángok átterjedtek a négyszögletes, vörös és fehér csíkos vitorlára is. Koromfekete füst terjengett mindenhol, akár a köd, elfedve egymás elől a fedélzeten tartózkodókat, mintha csak lidérces alakok küzdöttek volna egymással, ám Theodóziusz számára túlságosan is valóságossá vált a tragédia. Pajzsot tartó karja egyre inkább beleremegett az őt ért csapásokba, többször is lesújtott a kardjával, mikor alkalma nyílott rá, de a szaracén kalóz mindannyiszor sikeresen hárította a támadásait. Theodóziusz tudta, hogy nem tarthat így ki sokáig, ezért taktikát váltott, és a következő pillanatban oldalra lépett egy döfés elől, majd pajzsának élével a haramia fejére ütött, aki megszédült ugyan, de egy villámgyors riposzttal vágott vissza, s a szablya a katona oldalát érte. Theodóziusz ugyan láncinget viselt lila tunikája fölött, valamint pikkelypáncélt, ami sikeresen megvédte, azonban a csapás erejét még így is megérezte. Fájdalmasan felszisszent, de legyűrve a kínt ismét támadásba lendült, magasba emelve kardját, hogy lesújtson ellenfelére, aki a fejét megrázva védekező állást vett fel.

Theodóziuszt csupán két lépés választotta el a szaracéntól, mikor jobbról váratlanul egy másik kalóz bukkant elő a füstből, és egy bivaly erejével lökte oldalba, amitől a bizánci férfi egyensúlyát vesztve a korlátnak hanyatlott. Éles fájdalom nyilallt a hátába, de már emelte is maga elé a pajzsát, hogy kivédje a villámgyorsan érkező csapást, mely olyan heves volt, hogy a katona akarata ellenére átbukott a tat oldalán, és hangos kiáltással a tengerbe zuhant. Megfordult körülötte a világ, szempillantás alatt hűs vízben találta magát, s a pánik elemi erővel tört rá, ahogy lélegzetvételnyi idő alatt elmerült a habokban.

Páncélja, pajzsa és fegyverei kövekként húzták lefelé, miközben lószőrrel díszített sisakja lehullott a fejéről. Kétségbeesetten kapálózott, halálfélelem kerítette hatalmába, ám ekkor rádöbbent, hogy a tengerfeneket érzi a talpa alatt, és hirtelen megkönnyebbülés fogta el, ahogy lábait megfeszítve fellökte magát, mire a feje és mellkasa kibukkant a vízből. Leér a lábam! A felismeréstől önkéntelenül elvigyorodott, ám a lángok ropogása, és egy mellette becsapódó test gyorsan ráébresztették helyzetére. Tudta, hogy a hajó elveszett, ezt a csatát nem nyerhették meg, vissza már nem tudott jutni, hát úgy döntött, hogy hallgat az ösztönére, és a part felé igyekezett, miután kardját hüvelyébe csúsztatta.

Pajzsát használva evezett, könnyedén lendítve magát előre a hullámok között. Bajtársainak sikolyai folyamatosan a fülében zengtek, mire többször is hátrapillantott. Látta a Medúzát lángolni, a hajó egyre inkább süllyedni kezdett, halott katonák tetemei zuhantak le fedélzetéről, s a két kalózhajó háromszögű vitorlái szinte büszkén dagadoztak a lágy szélben. Theodóziusz a következő pillanatban észrevett két alakot, akik egyenesen felé igyekeztek a mellkasig érő sekélyesben. Rögtön felismerte a nagydarab, kopasz Hérakleioszt, aki egy fiatal fiút, nem lehetett több tizennyolc évesnél, a hóna alá nyúlva támogatott. Theodóziusz csak később döbbent rá, hogy a tehetséges íjász, a szőke hajú Pelágiusz az. A segítségükre sietett, amilyen gyorsan csak tudott, majd hárman próbáltak eltávolodni a hajótól, s közben magukban imádkoztak, nehogy észrevegyék őket ellenségeik.

Hamarosan kiértek a sziklás, kavicsos partra, ahol Pelágiusz a földre rogyva vizet köhögött fel, mialatt Hérakleiosz a hátát veregette, és Theodóziusz a térdeire támaszkodva lihegett. Végül mindhármuk tekintete a Medúzára siklott, ami az oldalára dőlt, és a lángoktól megfeketedett deszkák darabjaikra hullottak, midőn elnyelték a hullámok. Csak most döbbentek rá, hogy magukra maradtak, mikor a kalózok éljenző kiáltásai a fülükbe jutottak. Négy nappal ezelőtt keltek útra, hogy utánajárjanak a szaracénokról szóló pletykáknak, és legnagyobb szerencsétlenségükre a hír igaznak bizonyult. Váratlanul érte őket a támadás, nem voltak felkészülve a túlerőre, és most megfizették az árát.

A fövenyen állva csak az járt a fejükben, hogy szégyent hoztak a nevükre, valamint a Császárra, amiért nem tudták megvédeni a tenger ezen szegletét. Bűntudat gyötörte őket, hiszen kötelességük elé helyezték saját életüket, és gyáva módon a partra menekültek.

– Átkozottak vagyunk – dörmögte komor tekintettel az ifjú Pelágiusz, miután talpra állították.

– Ne beszélj ostobaságokat, kölyök! – förmedt rá Hérakleiosz, aki magával hozott lándzsájára támaszkodva meredt az ellenségre a távolban. Ő volt az első, aki leghamarabb visszanyerte lélekjelenlétét, és megtagadta baljós gondolatait. – Legalább életben vagyunk.

– Jobb lesz, ha menedéket keresünk, különben nem sokáig maradunk ezen a világon! – szólt kis idő múltán Theodóziusz, mikor felfigyelt rá, hogy a kalózok felől dühös kiáltások szállnak a levegőben, és egyre több alak mutogat rájuk. Kétségtelenül észrevették a túlélőket, mire az egyik hajó megindult feléjük.

A bizánci katonák sietve megfordultak, majd a legközelebbi fák irányába rohantak. A part közelében meredeken emelkedő hegyoldal nyújtózott, amit sűrű erdőség borított. Úgy gondolták, hogy ott képesek lesznek elrejtőzni. Hamarosan bevetették magukat a fák közé. Nem tudták, mióta meneteltek, ahogy a hegyoldal lába mentén haladtak a sűrűben, végig a partot követve, de egyre kimerültebbek lettek, s mire a nap delelőre hágott, megkerülték a hegyet. Gyötörte őket a szomjúság a hőségtől, igyekeztek eltüntetni nyomaikat, ám sejtették, hogy nem végeztek tökéletes munkát. Ráadásul hatalmas meglepetés várta őket a túloldalon, mivel elértek egy apró halászfalut, ahol váratlan felbukkanásuktól egy fiatal, hollófekete hajú lány rémülten ejtette el a nála lévő agyagkorsót. Nem tudták, mennyi előnyre tettek szert, de mindhárman döbbenten néztek a fehér falú, szalmatetős házak közt tartózkodó, két tucatnyi lakosra: öregekre, gyermekekre, nőkre és néhány férfira. A bizánci birodalom ártatlan tagjaira, akiknek fogalmuk sem volt róla, milyen veszély közeledett feléjük.

– Már csak ez hiányzott! – sóhajtott Theodóziusz elcsigázottan.