NEGYEDIK FEJEZET

Alessia nem örült a fejleményeknek. Annyira nem, hogy igen komoly veszekedésbe keveredett az apjával, aki csak nagy nehézségek árán tudta meggyőzni az utazás szükségességéről. Kora délutánra járt az idő, mire Alessia összepakolta azokat a holmikat - ruhákat, tisztálkodó szereket és könyveket -, amiket magával akart vinni az erődbe. Végül egy külön erre a célra kiválasztott, kétkerekű szekérre kellett rakni a ládát, melyben mindez helyet kapott. A szekér elé befogtak egy fekete öszvért, de ez szolgált a lány hátasaként is, míg Einar a saját lován kívánt utazni.

Udvariasan viselkedtek egymással, azonban a férfinak hamar feltűnt, hogy Alessia nem rajong a társaságáért túlzottan. Őt okolta, amiért el kellett hagynia az otthon kellemes melegét, de Einar nem haragudott rá ezért. Megértette, hogy a lány kellemetlen helyzetbe került, csakhogy orgyilkosság vagy emberrablás áldozatává válni még kellemetlenebb lett volna. Ezt kihangsúlyozta Alessiának is, ám erre a lány úgy megsértődött, hogy nem volt hajlandó szóba állni a zsoldossal hosszú órákig. Einar egy pillanatra elgondolkodott, vajon bölcs dolog volt-e elvállalnia a küldetést? Azonban már félig megkerülték a tavat, így botorság lett volna visszafordulniuk.

Alessia gyönyörű volt, és ez Einar figyelmét sem kerülte el, aki lopva futó pillantásokkal illette, miközben mellette lovagolt. Hosszú, hullámos fekete haja vízesésként omlott a vállaira, kék szeme kíváncsian csillogott, ugyanakkor határozott jellemének lángjai is ott lobogtak tekintetében. Alessia, akárcsak Einar, fehér szőrmebundát viselt a hideg ellen, de alatta zöld selyemruhát, mely kiemelte karcsú alakját.

– Tudsz bánni vele? – kérdezte a férfi, egyenesen a lány derekára erősített, díszesen kimunkált markolatú kardra mutatva. Egy kígyót ábrázolt, ahogy éppen rátekeredik egy faágra. Valószínűleg Zokust, a Kígyóistent kívánta az alkotója megörökíteni.

Zokust a megtévesztés, ugyanakkor a ravaszság istenenként is tisztelték. Találó név egy fegyvernek.

– Az apám sok mindenre megtanított – felelt büszként Alessia. – Tudok vigyázni magamra.

– Nem kétlem – mosolyodott el a férfi.

Lassan telt a nap, mire megkerülték a tavat az idő is rosszabbra fordult, és havazni kezdett. Einar vetett egy pillantást a térképre, amit még Unfer bocsátott a rendelkezésükre, bejelölve rajta az erődhöz vezető utat. Előttük húzódott az erdő, mögötte ott magaslottak a hegyek, némán, akár mozdulatlan óriások, habár a sűrű hóesésben alig lehetett kivenni az alakjukat.

– Nem érünk át az erdőn sötétedés előtt – jegyezte meg a férfi, miközben elrakta az összehajtogatott bőrdarabot.

– Nagyszerű – húzta a száját Alessia. – Újabb remek hír a mai napra.

– Nézd... tudom, hogy nem örülsz a helyzetnek, de nem tehetek róla, amiért fanatikusok egy csoportja veszélyezteti az épségedet. Beletörődtél a jarl döntésébe, hát viseld méltósággal! Még hosszú út áll előttünk, nem szeretném, ha rosszul éreznéd magad.

– Ugyan miért érdekelne, mi van velem? Te csak egy zsoldos vagy, pénzért vigyázol rám – csattant fel Alessia, akinek nem tetszett a hangnem, amit Einar megütött vele szemben.

A dühös szavak hallatán a férfi türelme is elfogyott egy rövid időre.

– Te pedig úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett fruska! Ha tudni akarod, nem vagyok szokványos zsoldos... én törődöm másokkal. Nem kényszerített senki, hogy Wulfgar segítségére siessek, ott is hagyhattam volna, de mégis próbáltam életben tartani. Akár faképnél is hagyhatnálak, hiszen már megkaptam a pénzt, amit a jarl ígért.

– Csak rajta! Mi az, ami ugyan meggátol benne? – szegezte a kérdést a férfinak a lány, elvörösödő arccal.

– Mindig tartom a szavam, máskülönben nem tudnék szembenézni önmagammal – válaszolt egy szívdobbanásnyi idő után Einar, immár jóval barátságosabban. – Mellesleg nagy veszteség lenne, ha egy ilyen szépségnek baja esne idekint.

Alessia haragja ennek hallatán gyorsan elpárolgott, majd hosszasan bámult a mellette lovagló zsoldosra, aki folyamatosan szemmel tartotta az erdőt.

– Sajnálom! – törte meg a csendet a lány. – Nem akartalak megsérteni.

– Semmi baj! – nézett a szemébe végül Einar. – Nekem sem állt szándékomban udvariatlan lenni.

Ezzel mindketten halványan elmosolyodtak, félretéve pillanatnyi nézeteltérésüket. Lábuk alatt hangosan ropogott a hó, a fák ágai meghajoltak a rájuk nehezedő csapadék súlya alatt. Mélyen bent jártak az erdőben, mire leszállt az éjszaka, így tábort vertek egy kidőlt óriásfenyő törzse mellett. Nem gyújtottak tüzet, nehogy észrevegyék őket a sötétben. Szerencsére a hóesés is elállt, ezért nem tartottak attól, hogy este betemeti őket, amíg alszanak.

Miután elfogyasztották a magukkal hozott szárított hús egy részét, nyugovóra tértek, beburkolózva szőrmetakaróikba.

ÖTÖDIK FEJEZET

Einar arra riadt fel, hogy valahol megreccsen egy ág. Néma csend vette körül táborhelyüket, és bár a Holdat felhők takarták, a hó így is kirajzolta környezetüket fehérségével. Ösztöne riadót jelzett, mire felpattanva leterített szőrméjéről, előhúzta aranyozott, rúnákkal díszített markolatú kardját. A penge megvillant a sötétben. A lovak a szekérhez kötve álldogáltak, de mindketten ugyanabba az irányba néztek, miközben nyugtalanul toporogtak. Valami a közelben ólálkodott, kihasználva az árnyékok nyújtotta biztonságot.

– Alessia! – hajolt le Einar, gyengéden megrázva a lány vállát. – Ébredj!

– Mi az? Mi történt? – kérdezte nyűgösen Alessia.

– Valami figyel minket – súgta a férfi, majd kézbe vette a pajzsát is.

Erre már a lány is magához tért. Fürgén felugrott, ledobva magáról a takarót, ahogy villámgyorsan előhúzta hüvelyéből a fegyverét. Hosszú percekig álltak egymás mellett, de semmi nem történt. Már épp kezdtek megnyugodni, mikor valami felhorkant a fák között, s a következő pillanatban előbukkant négy hatalmas, fekete bundájú farkas. Hófehér fogaik szinte világítottak, sárga szemük parázsként izzott, ahogy morogva elindultak feléjük.

– Maradj mögöttem! – figyelmeztette a lányt Einar.

– Nem kell féltened – szólt Alessia, ám hangjában nyoma sem volt gúnynak, pusztán egy tényt közölt.

A férfi amúgy sem tudott volna mindkettejükre vigyázni egyszerre, mivel a farkasok szétváltak, hogy megpróbálják elkülöníteni őket egymástól. Lassan közeledtek, vadásztak, ahogy ősi ösztöneikre hallgattak. Mindeközben a lovak teljesen megvadultak, őrülten rángatták kantárjaikat, folyamatosan felágaskodtak hátsó lábaikra, de a ragadozók rájuk sem hederítettek egyelőre.

Alessia, miként végül Einar is, hátát a kidőlt fának vetve készült a támadásra, mely nem váratott magára sokáig. A holdfény egy rövid időre áttörte a felhőtakarót, ezüstös sugarai szinte nappali világosságba borították a tájat. Mintha ez lett volna a jel, a farkasok vicsorogva előre rontottak. Ketten támadtak a férfira, akárcsak a nőre.

Einar maga elé kapta a pajzsát, így az állat karmait és tű éles fogait sikerült távol tartania, de a súlya kissé hátrataszította, még jobban nekipréselve a fának, mígnem nagy nehezen ellökte magától. Ezalatt a második ragadozó a zsoldos torkát célozta meg, azonban Einar megsuhintotta a kardját, levágva a farkas egyik fülét. Fájdalmas nyüszítés hallatszott, amit dühös morgás követett, miközben vércseppek potyogtak a hóra. Négylábú ellenfelei immár jóval óvatosabban közelítették meg, hogy ismét megpróbálják legyűrni.

Alessiának szintén meggyűlt a baja a másik kettővel. Jobbra-balra lendült a kardja, hogy távol tartsa őket, ám az egyik vakmerően a levegőbe ugrott, hogy leterítse őt. Alessia azonban gyorsabbnak bizonyult. Sebesen suhant a kardja, melynek pengéje belemart a farkas torkába. Az állat Alessia lábai elé zuhant, fájdalomtól gyötörve vergődött a hóban, mígnem a nő az oldalába döfte fegyverét, kioltva az életét. Arcának vonásai megkeményedtek, a szeme szikrákat hányt, és az  adrenalin elárasztotta a testét. Készen állt szembeszállni következő támadójával. A balul járt állat társa tanult az esetből, így elővigyázatossá válva igyekezett a lány közelébe jutni.

Einar ismét lecsapott, s ezúttal a penge átszúrta a farkas szívét, ám kihúzni már nem volt ideje fegyverét a tetemből, mivel levágott fülű társa a férfinak ugrott. Súlyával ledöntötte a lábáról Einart, aki a pajzsa alá szorulva próbálta távol tartani az éles fogakat a torkától. Vadul küzdöttek egymással, mígnem a zsoldos lelökte magáról az állatot, majd megpróbált feltápászkodni. Csakhogy mire fél térdre állt, szőrös ellenfele ismét rohamozott. Einar azonban felkészülten várta, és pajzsával keményen pofán csapta. A farkas felnyüszített, elterülve a hóban, ahogy az ütéstől megszédült.

Einar, kihasználva az időt, a kardjához ugrott, amit kirántott a korábban leszúrt vadból, és a magasba lendítve keményen lesújtott a másikra, miközben az megpróbált a lábaira emelkedni. A penge egyetlen sima vágással lenyeste az állat fejét, sötét vére megfestette körülötte a havat. A férfi máris Alessia felé fordult, hogy segítsen neki, de nem volt rá szükség. Még éppen szemtanúja lehetett, ahogy a lány fürgén oldalra vetődött a ráugró fenevad elől, így a farkas a kidőlt fának csapódott, komoly zúzódást szerezve az oldalára. Einar nem győzött csodálkozni Alessia ügyességén, aki nem adott időt ellenfelének, hogy összeszedje maradék erejét, hanem megpördülve támadásba lendült, és leszúrta az állatot. Olyan erővel döfte belé kardját, hogy a penge átjárta a farkas testét, és csak a kidőlt óriásfenyő törzse fékezte meg.

A lány kimerülten rogyott a hóba, zihálva és kócosan, miközben Einar fáradtan mellé lépett, majd ő is lehuppant a földre. Elismeréssel pillantottak egymásra, majd Einar Alessia vállára tette a kezét, aki halványan elmosolyodott. Egy-két karcolástól eltekintve szerencsére egyiküket sem érte komolyabb sérülés, és most magukban hálát adtak az isteneknek, amiért épségben megúszták az összecsapást. Kardjaikat lassú mozdulattal lökték vissza hüvelyükbe, a fáradtság elemi erővel tört rájuk, ahogy az adrenalin kiürült szervezetükből. Végül halkan nevetni kezdtek, majd Einar felsegítette a lányt, akit aztán a leterített szőrmékhez támogatott, ahol végül mindketten álomra hajthatták a fejüket újra.

Ezúttal már semmi nem zavarta meg az éjszaka nyugalmát.