PROLÓGUS

Rohanó lábak csörtetése zavarta meg az éjszakai erdő nyugalmát. A talajon heverő vékony ágak reccsenése, ahogy a menekülő férfi rájuk lépett, elárulta a helyzetét. Üldözői szagot fogott ragadozók módjára lendültek a hang irányába, hogy befejezzék, amit elkezdtek. A vörös szakállú és hajú férfi kétségbeesetten futott az életéért, habár a combjából kiálló nyílvessző alaposan megnehezítette a dolgát. Bicegve haladt előre, vére vékony patakban folyt le egészen a bokájáig. Sötétkék tunikája fölött barna köpenyt viselt, fekete nadrágját, akárcsak ruházata többi részét, felhasították a fák és bokrok ágai.

Végül kiért egy tisztásra, ahol egy ősi szentély romjai tárultak elé. A körkörösen elhelyezkedő monolitokat megvilágította az ezüstös holdfény, mely a kövek lábánál gomolygó köddel együtt kísérteties hangulatot keltett. Rücskös felszínüket több tucat rúna borította, jelezve az erre tévedőknek, hogy megszentelt földön járnak. A vörös hajú férfi kimerülten támaszkodott neki az egyik monolitnak, majd nekivetve a hátát, előhúzta hosszú kardját a hüvelyéből. Elege volt a rohanásból, ideje harcos módjára szembenéznie támadóival. Hamarosan elő is bukkant a két alak, kezükben ők is kardokat szorongattak, csuklyáik eltakarták az arcukat, miközben lassan megindultak a férfi felé.

A vörös hajú maga elé tartotta fegyverét, ujjai megfeszültek a markolaton, majd a következő pillanatban összecsaptak a pengék.

ELSŐ FEJEZET

Einar kényszerítette magát, hogy ébren maradjon lova nyergében. Alig várta már, hogy elérje Hallstad települését, hová eredetileg is tartott. A harmincas évei elején járó férfi magányos farkas volt, egy zsoldos, aki abból élt, hogy másokat szolgált a csatákban. Azonban mindig megválogatta, hogy kinek nyújt segítséget, így alaposan utánajárt megbízóinak, akikről, ha kiderült, hogy becstelen emberek, többé nem számíthattak Einar kardjára.

Ügyes harcos hírében állt, talán az egyik legjobbnak számított Frostheim királyságában. Árvaként nevelték fel Thorak - a Hollóisten - papjai, miután rátaláltak csecsemőként kolostoruk küszöbén. Harcos rend lévén kitanították a fegyverforgatás rejtelmeire, valamint átadták mindazt a tudást, amire szüksége lehetett az életben. Filozófiát, történelmet, földrajzot, matematikát és vallást oktattak neki minden nap, mígnem felnőtt ifjúvá válva elhagyta a kolostort, hogy világot lásson. Kalandozásai során nemesi csarnokokba, falakkal körülvett városokba és kalózok támadásaitól sújtott partvidékekre tévedt az útja. Idővel rájött, mennyire tehetséges a hadviselésben, mennyire otthon érzi magát a csatákban és mennyire nem tűri az elnyomást és az igazságtalanságot. Egy darabig szolgált a királyi gárdában is, de a merev szabályokhoz képtelen volt hozzászokni, ezért kilépett, hogy a maga urává válhasson.

Az elmúlt évek során megtapasztalt barátságokat, szerelmeket, csalódásokat, veszteségeket, fájdalmat - lelkit és testit egyaránt -, de ezek mind csak erősebbé tették. Vándor volt, aki bejárta Frostheim hegyekkel tarkított királyságának nagy részét, miközben egyszer elvetődött a messze délen található Nagy Sivatagba is. Viszont most először járt ennyire fent északon, holott eme vidék legnagyobb falva, Hallstad, híres volt gazdag sóbányájáról és vendégszeretetéről.

Einar új kalandok után sóvárogva döntött a település meglátogatása mellett. Hallstad egy tó partján, közvetlenül a hegyoldalra épült, így festői látványt nyújtott az átutazóknak és helybélieknek. Einar alig várta, hogy végre odaérjen. Napok óta járta a vidéket, láncinge, kar- és lábszárvédőjének súlya egyre inkább kényelmetlenné tették az utazást. Csakhogy már megtanulta, nem érdemes felkészületlenül vándorolni a vadregényes tájakon, hol számtalan veszély leselkedhetett az óvatlanokra. Banditák, farkasok, medvék, trollok, lidércek és egyéb szörnyű teremtmények lapultak a vad erdőségek és sötét üregek mélyén.

Ám Einar sosem félt, mivel Thorak híve volt, hitt benne, hogy a Hollóisten védelme alatt áll. Ettől függetlenül a kardját mindig magánál tartotta, kerek pajzsát a hátára erősítette, hogy szükség esetén azonnal maga elé emelhesse. Hirtelen megállította a lovát, mivel zajt hallott a fák közül. Ekkor egy összetéveszthetetlen, fémes hang ütötte meg a fülét. Bármikor felismerte az egymásnak feszülő pengék csattanását.

Lováról leugorva rögvest bal karjába fogta pajzsát, majd jobbjával előhúzta fegyverét, és bevetette magát az erdőbe. A hangok irányába tartva egyszer csak megpillantotta a tisztást, rajta a monolitokkal és a küzdő felekkel. Mire odaért, a két csuklyás már tehetetlenül heverő áldozatuk fölött álltak, s épp készültek végzetes csapást mérni rá. Einar ekkor rontott rájuk. Hangos csatakiáltással ugrott elő a bokrok mögül, mire a két csuklyás döbbenten pördült hátra, hogy szembenézzenek a hívatlan vendéggel. Nem tartott sokáig a csata. Einar olyan fürgén tért ki csapásaik elől, mintha meg sem erőltette volna magát. Mikor az alacsonyabb csuklyás lesújtott rá, pajzsával felfogta az ütést, de szempillantás alatt előredöfött kardjával, és a penge akadálytalanul hatolt be az ismeretlen férfi gyomrába. A kard hegye a gerinc mellett bukkant újra elő, szétroncsolva a létfontosságú szerveket. Einar gyorsan kirántotta a fegyvert, ami cuppogó hang kíséretében bukkant elő újra, miközben csöpögött róla a vér. A csuklyás hátratántorodott, majd rongybabaként összerogyott.

Társa vérfagyasztó ordítás kíséretében lendült támadásba, hogy megbosszulja halálát. Einar ügyesen hárított minden kísérletet, mígnem megunta a játszadozást és pajzsával sikerült állon vágnia ellenfelét, aki vért és fogdarabokat köpött a levegőbe, ahogy az ütéstől oldalra lendült a feje. A következő pillanatban már át is járta szívét a zsoldos pengéje. A hirtelen beálló csönd és kövek közt gomolygó köd, baljós hangulatot sugárzott.

Einar, miután meggyőződött róla, hogy a csuklyások valóban meghaltak, a vörös hajú felé fordította figyelmét. Kiderült, hogy a nyílvesszőn kívül, mely a combjába fúródott, kapott egy mély döfést az oldalába. Még mindig folyt belőle a vér. Einar letépett a férfi köpenyéből egy darabot, hogy bekötözze a sebet. A vörös hajú fájdalmasan felnyögött, aztán hevesen megragadta Einar karját, s ajkait erőtlen szavak hagyták el.

– El... el kell... mondanom...!

– Micsodát? – hajolt közelebb Einar, hogy jobban hallhassa.

– Árnyék... szövetség... Halgar vérvonala... – nyögte a férfi, majd elájult.

Einar felnyalábolta és a vállán cipelve, akár egy zsákot, visszavitte a lovához, ráfektetve a nyeregre. Hideg fuvallat söpört végig a környéken, jelezve, hogy a tél már a küszöbön áll.