Leszállt az éj, mire visszatértünk Tolóba. Anna elköszönt és a hotelbe sétált, hogy másnapra kipihenje magát. Én is hasonlóképpen akartam cselekedni, de előtte még el kellett intéznem valamit. Zsebemből előhalásztam a telefonszámot, amit még reggel szereztem meg a szakállas férfitól. Ideje volt kideríteni, hogy ki rendelte el Bergman professzor megölését és az én követésemet.

A kikötő sétányán álldogáltam, miközben beütöttem a számokat a telefonomba és vártam. Két csörgés után felvette valaki, majd egy mély férfihang szólt bele.

– Mi a helyzet? Mennyit tud a magánnyomozó?

– Éppen eleget ahhoz, hogy lássam, maga egy megátalkodott gyilkos, aki mással végezteti el a piszkos munkát – válaszoltam, és örömmel konstatáltam, hogy a hang gazdája igencsak meglepődött a vonal másik végén.

– Mr. Wyatt! Hogy szerezte meg ezt a számot?

– Az egyik bérencétől. Kicsit noszogatni kellett a fiút, de végül helyesen cselekedett. Így csupán az orra és néhány foga bánja. Egyébként összefutottam a másik bérgyilkosával is Hydra szigetén. Szerencsétlen még biztos ott fekszik az utcán, lyukkal a homlokában.

– Nem könnyíti meg a dolgomat, Mr. Wyatt.

– Ennek örülök. Mellesleg még be sem mutatkozott.

– Elég, hogy én tudom a nevét. A többi nem számít. Egyébként, ha még most kiszáll az ügyből és éli tovább a nyamvadt kis életét, akkor megúszhatja élve. Máskülönben eltaposom, akár egy férget!

– Milyen költői. Sajnos van egy hírnevem, amihez ragaszkodnom kell. Mindig azt vallottam, hogy az igazság az első. Valami azt súgja, hogy nem illeti meg önt a festmény.

– Sejtettem, hogy nem hátrál meg, de előbb-utóbb megszerzem a képet.

– Majd meglátjuk. Csak nehogy a konkurencia kaparintsa meg előbb – feleltem, hogy kicsit táncot járjak az idegein. Sejtettem ugyanis, hogy a szőke hajú, hangtompítós férfi Hydráról valaki másnak dolgozhat, aki szintén a képre vadászik, bár ez csak egy teória volt.

– Nem vagyok kíváncsi az üres fenyegetéseire, Mr. Wyatt. Figyelmeztetem, hogy mindent tudok önről, hála az információs hálózatomnak. Úgyhogy húzza meg magát, ha életben akar maradni! – sziszegte, miközben próbáltam figyelni az akcentusára, de képtelen voltam beazonosítani azt.

– Látom, sikerült kihoznom a sodrából. Ennyire tart tőlem?

– Ne nevettesse ki magát! Inkább mindig nézzen a háta mögé! – zárta le a beszélgetést, majd bontotta a vonalat. Valószínűnek tartottam, hogy ez a telefonszám nem fog élni többé innentől kezdve.

Egyvalamit legalább megtudtam az ellenségemről: nem ismer könyörületet. Lélekben felkészültem, hogy szembenézzek megannyi veszéllyel. Csupán egyetlen dolog rondított bele a képbe, és csökkentette az esélyeimet. Nevezetesen a pisztolyom hiánya, ami londoni lakásom szekrényének alján hevert nyugalomban.

Szükségem volt egy adu-ászra a kezemben, hogy túléljem az elkövetkező napokat. Csakis az az átkozott festmény jelenthette az egyetlen reményt számomra.

Vetettem egy utolsó pillantást a vízen táncoló fényekre, aztán elhagytam a kikötőt. A szemközti sziget sötét tömege fölött egy hullócsillag fényes csíkja húzott el, beleveszve az éjszakába.