A hegyvonulatokkal tarkított, festői szépségű sziget néhány fától és bokortól eltekintve kissé kopár ékkőként bukkant elő a horizonton. A hajókorlátnak támaszkodva figyeltem, amint a szürke és mészfehér házak uralta város, hegyekbe ágyazódott amfiteátrumként vette körül a kikötő természetes öblét. Halászhajók és jachtok ringatóztak a hullámokon. A napsugarak hangulatos kávézók, templomok és kápolnák, valamint ékszerboltok és bazárok ablakairól verődtek vissza.

– Gyönyörű, igaz? – szólított meg egy női hang, mire megfordultam és az egyik padon hosszú fekete hajú, fehér fodros blúzt viselő szépségen akadt meg a tekintetem. Napszemüveget viselt, amit karcsú ujjaival megigazított szeplős orrán, ahogy kacéran mosolyogva felállt és mellém lépdelt. A szél belekapott dús fürtjeibe, s egy pillanatra, mintha egy görög istennő elevenedett volna meg a szemem előtt. Rövid szoknyája kiemelte hosszú combjainak izgató vonalát.

– Lélegzet… elállító – nyögtem, mire felnevetett csilingelő hangján.

– Én vagy a sziget? Ne nézzen úgy, mintha még nem látott volna nőt!

– Hydra gyönyörű, de korántsem annyira, mint kegyed – bókoltam, összeszedve magam. – A nevem Ron Wyatt.

– Anna Tanakisz – fogott kezet velem, s szinte áramütést éreztem ujjai érintésekor.

– Gyakran szólít le idegeneket?

– Csak, ha azt akarom, hogy többé ne legyünk idegenek – villantotta rám hófehér fogsorát.

Még legalább tizenöt perc volt hátra kikötésig, így meghívtam egy üdítőre a büfébe. Érdeklődésemre elárulta, hogy az Athéni Egyetemen tanít, s jelenleg a szabadságát tölti. Tolóban szállt meg, de csak tegnapelőtt érkezett és már korábban jelezte szándékát az iroda felé, hogy részt vegyen a kiránduláson.

– Először jár a szigeten? – kérdezte.

– Pontosan. Önnel mi a helyzet?

– Nekem ez már a sokadik látogatásom, Mr. Wyatt. Tíz éves koromig szinte minden évben itt nyaraltunk a szüleimmel. Egy aprócska nyaralót béreltünk. Sajnos a szüleim válása után sokáig nem tértünk vissza ide – pillantott üres poharára, ujjaival dobolva az üvegen.

– Az én szüleim is elváltak, szóval megértem, mit érez – próbáltam vigasztalni kissé ügyetlenül, amit észre is vett és elmosolyodott.

– Mivel foglalkozik?

– Magánnyomozóként tevékenykedek. Van egy saját irodám.

– Nocsak! Nem veszélyes?

– Előfordul. Talán ezért nem szoktak sokáig kitartani mellettem a nők – vontam meg a vállam. Nem tudom miért, de ellenállhatatlan őszinteségi roham árasztott el. Évek óta fájó pontként tekintettem erre a témára, s most kitört belőlem. – Három éve váltam el a feleségemtől. Szerencsére nem lett közös gyerekünk. Alaposan feldühített, mikor megtudtam, hogy egy könyvelőért hagyott el, pedig megadtam neki mindent. Azt mondta, nem tud tovább élni a bizonytalanságban. Holott azért korántsem ennyire rossz a helyzet. Általában csak házasságtörések kiderítésével szoktak megbízni, vagy időnként fel kell kutatnom egy eltűnt személyt. Nagyon ritka, mikor ténylegesen életveszélyes ügyet vállalok el. Szóval fura humorral bírnak az égiek.

– Sajnálom! Nem mindenki képes elviselni a nehézségeket. Szerencsére vannak nők, akiket nem riaszt vissza egy kis veszély a szürke hétköznapokban – kacsintott rám, mire szélesen elvigyorodtam, akár kisgyerek a karácsonyfa alatt, ajándékoktól körülvéve.

– Mit tanít pontosan az egyetemen?

– Ókori irodalmat és mitológiát. Miért?

– Csak kíváncsi vagyok valamire. Kapcsolódik mítosz a szigethez?

– Gondolom, a neve miatt kérdi, igaz?

– Eltalálta.

– Nos… a helyiek a szigethez kapcsolják a hős Héraklész tizenkét munkájának egyikét, a Hydra nevű szörny legyőzését, habár a hely nem egyezik meg a történetben szereplőével. Mindenesetre az alakja hosszúkás, tehát akár kígyónak is lehetne tekinteni. Az emberi képzeletnek nincs határa.

– Meséljen erről egy kicsit többet!

– A szörnynek több feje volt. Állítólag a középső fej halhatatlan volt, és mérgező lehelettel rendelkezett. Ha levágtak egy fejet, akkor két másik nőtt a helyére. Héraklész és a fegyverhordozója, aki egyben unokaöccse is volt, Iolaosz, rájöttek, hogyan öljék meg. Kiégették a sebeket, így nem nőtt ki újabb fej azok helyén. Hydra szigetére vonatkozóan ezt a győzelmet egyesek a mocsarak lecsapolásával magyarázzák.

– Értem – vakartam meg az állam.

A győztes Héraklész. Már sejtettem, mit ábrázolhat Sicard épségben maradt festménye. A hajó indulásakor ugyanis elővettem a mobilomat és felcsatlakoztam az Internetre, hogy utánanézzek egy-két információnak. Sicardról annyit találtam, hogy a festményei legalább ötszázezer dollárt érnek, s a halálakor ment fel ennyire az áruk. Egy spekuláció azt is rebesgette, hogy egy Sicard gyűjtemény több millióra is felértékelődhet. Már sejtettem, hogy ezt a gyilkos játszmát bizony nagyban játsszák. Figyelmeztettem magam, hogy jobb lesz, ha óvatosan járok el!

– Úgy érzem, dolga van a szigeten – nézett Miss Tanakisz a szemembe kutatón.

– Valóban. Keresek valakit. Ismer egy bizonyos Giannisz Pavliszt?

– Pavlisz? Ismerősen hangzik… - révedt maga elé, ahogy töprengeni kezdett, majd felcsillant a szeme. – Akit keres legalább kilencven éves. A város északi részén lakik, amennyire emlékszem, de jobb lesz, ha a helyiektől kér útbaigazítást. Tulajdonképpen mit akar az öregtől?

– Csak ő tud válaszolni néhány kérdésre egy régi üggyel kapcsolatban.

– Világos. Inkább nem is akarom tudni, miről van szó – nevette el magát zavarában. – Ha végzett, akkor esetleg beülhetnénk egy tavernába. Hívjon fel, ha ráér! Itt a számom. Úgyis csak egy-két szuvenírt akarok vásárolni.

Meglepődtem, mennyire rámenős és be kell vallanom, hogy gyanúsnak találtam, de mégis beleegyeztem, mert igencsak megtetszett. Hiába, a női nemnek soha nem tudtam ellenállni. 

Hirtelen a hajó kürtje jelezte, hogy megérkeztünk és a legénység felkészült a kikötésre. Reméltem, hogy az öreg Pavlisszal minden simán fog menni!