MÁSODIK FEJEZET

Nyugalom honolt Hallstadban. Nyugalom, melyet Einar nem érzett. Az utcák kihaltak voltak, de a házak kéményeiből füst szállt fel, ablakaikból fény szivárgott az éjszakába. A hegyek néma óriásokként őrködtek a terület fölött, havas csúcsaik szinte világítottak a sötétben. A tó sima felszínén táncot jártak a Hold ezüstös sugarai, miközben a zsoldos rálépett a falu sétányára, és hamarosan megérkezett a "Részeg Póni" nevű fogadóhoz. Miután kikötötte a lovát egy oszlophoz, némi nehézség árán leszedte a nyeregről a sérültet, majd a hóna alá nyúlva a bejárathoz támogatta.

Berúgta az ajtót, mire egy tágas teremben találta magát, hol méretes kandalló szolgáltatott kellemes meleget, míg az asztaloknál éppen vacsorázó vagy italaikat kortyolgató lakosok üldögéltek. Nem sokan voltak, mindössze heten tartózkodtak az épületben. Az egyik sarokban egy vándorzenész furulyázott, vele szemben a legrészegebb vendég hangosan horkolva húzta a lóbőrt. Kissé arrébb, egy nagy mellű, szőke hajú pincérnő törött pohár szilánkjait söprögette fel a padlóról.

Ahogy a férfi belépett, minden szempár felé fordult, s meglátván a sebesültet, az emberek elcsendesedtek, egyedül a horkolás és a kandallóban lobogó lángok pattogása hallatszott. Einar habozás nélkül a pulthoz ballagott, hol a kocsmáros döbbenten bámult a szőke hajú, borostás állú férfira.

– Adjon egy ágyat gyorsan! A barátom megsebesült.

A kövér, kopaszodó tulajdonos felocsúdott meglepetéséből, majd sietve kinyitotta az egyik földszinti szoba ajtaját. Miután lefektették a vörös szakállút, a kocsmáros elszalajtotta beosztottját a gyógyítóért. A nő habozás nélkül engedelmeskedett.

Einar visszament a pulthoz a kocsmárossal, aki megkínálta egy korsó mézsörrel. A zsoldos elfogadta. Mostanra a vendégek is újra zsibongani kezdtek, halkan beszélgetve a történtekről, de a vándorzenész is újra rázendített a furulyázásra.

– Mi történt szegény Wulfgarral? – kérdezte a kocsmáros, mikor kiöntötte a sört.

– Wulfgar?

– A sebesült.

– Csak annyit tudok, hogy megtámadták. Éppen a közelben jártam, meghallottam a dulakodást és a segítségére siettem. Levágtam mindkét alakot, de addigra Wulfgar már a földön feküdt. Gyakoriak errefelé az ilyen támadások?

– Nem igazán. Eddig békés vidék volt a környék. Nem is értem ezt az egészet.

– Kicsoda ez a Wulfgar? – kérdezte Einar, miután kortyolt az italból.

– Jarl Unfer leghűségesebb harcosa.

– Unfer?

– A falu vezetője. Házasság útján rokona Frostheim királyának, Gudmundnak, mivel évekkel ezelőtt feleségül vette a húgát. Unfer már nem fiatal, megvan ötven éves is, a felesége hat éve egy betegségben meghalt, azóta egyedül gondoskodik a lányáról, aki szemrevaló teremtéssé cseperedett.

– Értem.

Nem sokkal később megérkezett a falu gyógyítója, vastag, rongyos köpenybe burkolózott, a fejére húzott kámzsa alól kilátszott fehér szakálla és kék szeme. Nyakában rúnákkal díszített, apró amulett kövek lógtak, járóbotjára rágcsálók koponyái voltak erősítve. Az öregember fürgén sietett Wulfgarhoz, majd nekilátott ellátni a sérültet. A pincérnő ott maradt mellette, hogy segédkezzen, miután bezárták az ajtót. Sokáig bent tartózkodtak, ám erőfeszítéseik ellenére nem segíthetett már semmilyen gyógyfű, sem imádkozás az istenekhez. Wulfgar kilehelte a lelkét, így a gyógyítónak már nem volt oka, hogy tovább maradjon.

Einar kivett magának egy emeleti szobát. Fáradtan rogyott le az ágyra, lerúgta csizmáját, köpenyét leakasztva válláról az ágy melletti székre dobta. Jó szokásához híven kardját maga mellé fektette az ágyra. Az ablakban lévő lámpást sem gyújtotta meg, élvezte, hogy ott feküdhet a sötétben, a gyéren beszűrődő holdfényben. Wulfgar szavai jártak a fejében: Árnyékszövetség... Halgar vérvonala...

Nem tudta, mit jelenthetnek, de rossz érzés fogta el, ahogy többször is felidézte őket. Végül nyugtalan álomba merülve sikerült elaludnia.

HARMADIK FEJEZET

Korán ébredt, majd szemeit dörzsölve az ablakhoz sétált. Odakint mindent dér borított, fehérbe öltöztetve a tájat. A tó fölött fátyolként gomolygott a köd, mely megült a hegyek lábánál. Az égen sötét felhők összefüggő leple takarta el a napot, várható volt, hogy hamarosan az első hó is leesik. Einar egy darabig gyönyörködött a látványban, aztán magára kapta csizmáját és köpenyét, valamint felcsatolta a kardját. Korgó gyomra jelezte számára, hogy ideje ennie is valamit, ezért elhagyta a szobát.

Leérve a földszintre már ott találta a fogadóst a pult mögött, ahol éppen poharakat törölgetett, miközben a pincérnő kolbászt, sajtot és kenyeret szolgált fel egy idegen férfinak az egyik asztalnál. Elegáns, lila selyeminget viselt, kék köpönyegének szegélyén aranyozott hímzés díszelgett, nem volt kétség nemesi származása felől. Fekete haja hosszúkás arcot keretezett, körszakállába már vegyült néhány ősz szál, vastag szemöldöke alatt mélyen ülő, zöld szemek tekintettek a világra.

Einar nem sokat törődött az ismeretlennel, hanem ő is elfoglalta helyét a pulthoz legközelebbi asztalnál, majd szalonnát és tojást kért reggeli gyanánt.

– Te lennél az idegen, aki idehozta szegény Wulfgart? – szólította meg váratlanul a férfi a zsoldost.

– Én vagyok, igen. Einarnak hívnak. Benned kit tisztelhetek, jó uram?

– A nevem Leif. Jarl Unfer tanácsadója vagyok, aki, miután értesültünk a történtekről, megbízott, hogy néhány emberével vigyem el Wulfgar testét. Illő temetést érdemel. Amint láthatod, már csak én maradtam itt, mivel a jarl szeretne találkozni veled, Einar.

– Miért?

– Meg kíván jutalmazni, ugyanakkor beszélni is akar egy fontos dologról. Mondott neked valamit Wulfgar, mikor rátaláltál? – érdeklődött Leif, szúrós pillantással illetve Einart, aki elgondolkodva bámult a tanácsadóra. Végül válaszolt a kérdésre.

– Amit közölt inkább a jarlnak mondanám el, ha nem haragszol.

– Látom, óvatos ember vagy, ez tetszik – mosolyodott el Leif, amitől barátságosabbá vált az arca, ám hideg tekintete mit sem változott. – Reggelizz meg nyugodtan! Utána elkísérlek az uramhoz.

***

Jarl Unfer hosszú csarnoka a falu másik végén helyezkedett el, és ez volt Hallstad legimpozánsabb épülete is egyben. Kimagaslott a szalmatetős házak sorai közül, ahogy büszkén elterülve állt a hegyoldalon. Teraszáról pompás kilátás nyílt az egész környékre. A tető sarkainál lévő kiszögelléseket lófej alakúra faragták, míg a bejáratnál lévő oszlopokat kacskaringós vonalak és mítoszok harcosainak alakjai díszítették.

Belül tágas terével, a falakra akasztott megannyi trófeával - szarvasok, medvék, hegyi kecskék és farkasok -, valamint díszes szőnyegeivel nyűgözte le a látogatókat. Jarl Unfer a csarnok végében lévő emelvényen, szőrmékkel kibélelt székében üldögélt, s innen nézte, ahogy Einar és Leif elé járulnak. A háta mögött két testőr álldogált, sisakjuk alól csupán a szemük csillogása és szakállas álluk látszódott ki. Kerek pajzsot és hosszú lándzsát szorongattak, oldalukon kardok lógtak. Ezüst mellvértjük visszatükrözte a csarnok közepén lobogó máglya fényét, melynek füstje a tetőn kialakított szellőzőlyukon át távozott.

Unfer tagbaszakadt férfi volt, kinek hosszú barna hajába már vegyültek ősz szálak. Vastag bajusza befonva lógott az álla alá, karvalyorra fölött szomorkás, barátságosan fekete szemek ültek. Vörös selyemtunikát viselt, fölé hófehér bundát húzott, oldalára ékkövekkel kirakott markolatú tőrt akasztott.

– Eljöttél hát! Köszöntelek csarnokomban! – üdvözölte a jarl, mire Einar udvariasan meghajolt. Eközben Leif felment az emelvényre, és megállt urának széke mellett. – Mi a neved?

– Einar, jó uram.

– Fogadd hálám, amiért Wulfgar segítségére siettél, még ha hiábavaló is volt! – sóhajtott Unfer. – Hűséges emberem volt, nehéz találni ilyet manapság. Hiányozni fog. Viszont cserébe önzetlenségedért, úgy gondoltam, adok neked száz aranyat. Mit szólsz hozzá?

– Örömmel elfogadom. Mellesleg... nincs szükséged egy zsoldos szolgálatára? Azért jöttem Hallstadba, hátha kamatoztathatom képességeimet.

– Tulajdonképpen hasznodat vehetném – felelt rövid töprengés után a jarl. – Wulfgart nem véletlenül ölték meg. Különleges feladattal bíztam meg két héttel ezelőtt. Talán nem állunk nyílt háborúban senkivel, de az árnyak mélyén ott lapul az ellenség.

– Az Árnyékszövetségre gondolsz?

– Honnan tudsz róluk? – kérdezte gyanakodva Unfer.

– Wulfgar beszélt róluk, míg eszméleténél volt.

– Értem. Mást nem mondott?

– Halgar vérvonalát is említette.

A jarl rögvest elsápadt ennek hallatán, majd nyugtalanul fészkelődni kezdett a székében. Leif komoran meredt maga elé. Viselkedésük nem kerülte el Einar figyelmét.

– Mitől féltek ennyire?

– Az utóbbi időben nyugtalanság uralkodik Gudmund király udvarában. Felbukkant a fővárosban egy titokzatos csoport híre, akik az Árnyékszövetség névre hallgatnak, és nem szívlelik túlságosan a király hatalmát. Nehéz a nyomukra akadni, félő, hogy összeesküvést szőnek. Tudjuk, hogy erősen vallási csoport, ugyanakkor szinte semmit nem tudunk a valódi tevékenységükről. Az utóbbi egy hónapban a követőik száma is megnőtt. Titkos találkozókat bonyolítanak, időnként a híveik szórólapokat tűznek a falakra, amikben a király uralkodását kritizálják. Felröppent a hír, hogy Hallstad közelében is megjelent egy csoportjuk. Gudmund megbízott, hogy járjak utána, ezért megkértem Wulfgart, nézzen szét a környéken. Balszerencséjére úgy tűnik, sikerrel járt.

– Valóban, de mi a helyzet Halgar vérvonalával?

– Frostheim királyai évszázadok óta ennek a vérvonalnak a tagjai, Gudmund sem kivétel. Viszont nem ő az egyetlen! - ráncolta homlokát gondterhelten a jarl. – A lányom is ebből a vérvonalból származik, mivel az édesanyja a király húga volt. Nem féltem Gudmundot, elég ember vigyáz rá a fővárosban, de a tény, hogy az Árnyékszövetség itt van a közelben és velük kapcsolatban szóba került a lányom családja... nem kevés aggodalommal tölt el.

– Nem biztos, hogy veszélyben az élete, Unfer – szólt közbe Leif, hogy megnyugtassa a jarlt.

– De meg van rá az esély! Nem vállalhatom a kockázatot, biztonságba kell helyeznem Alessiát. Ő is egyike a trón örököseinek.

– Mit kívánsz tőlem, mit tegyek? – szegezte a csarnok urának a kérdést Einar.

– A tó túloldalán lévő hegyekben van egy régi erőd, Norbotten, közvetlenül a Vörös-csúcs alatt. Évtizedek óta Thorak, a Hollóisten szerzetesei lakják. Náluk biztonságban lesz a lányom. Vidd el őt oda, Einar!