Két órával később…

A sötétzöld terepjáró átvágott Platamonasz szűk utcáin, majd leparkolt a kikötő közelében. Vörös hajú sofőrje leállította a jármű motorját, és a csomagtartóhoz ment, ahonnan kivette bőröndjét, aztán lezárta a kocsit. Elhaladt egy hófehér, kupolás templom mellett, amit néhány turista éppen lelkesen fényképezett. Mindenhol emberek nyüzsögtek, de ez kapóra jött neki, mivel elvegyülhetett közöttük, anélkül, hogy bárki felfigyelt volna jelenlétére.

Dieter Bergmann egyenesen abba a szállodába tartott, amelynél korábban Péter találkozott a fekete hajú nővel. Miközben jobbra-balra tekingetve haladt az épület felé, megigazította az inge alá dugott, kis méretű pisztolyát.

Alig várta, hogy találkozzon a többiekkel, és megtudja a terv pontos részleteit. A felajánlott pénz, amit a munkájukért fognak kapni, igencsak megmozgatta a fantáziáját. Káosz követi majd tettüket, ám ezzel egyikük sem törődött. Profik voltak, akik nem tettek fel kérdéseket, hanem inkább cselekedtek.

Annyit tudott, hogy hamarosan a tettek mezejére lépnek, mihelyst eljön az idő. Dieter készen állt, hiszen ez volt a dolga, ezért fordultak hozzá. Elhatározta, hogy nem fog csalódást okozni.

*

Eseménytelenül telt a nap Péter számára. Amint birtokba vette a szobáját, fáradtság lett úrrá rajta, így lefeküdt aludni. Egész éjszaka zötykölődött a buszon, ami jobban leszívta az energiáját, mintha hegyet mászott volna. Az idő már javában benne járt a délutánban, mire felébredt. Összeszedve magát úgy döntött, hogy lemegy fürödni a partra.

Elhatározását tett követte. Szeretett volna visszamenni oda, ahol a nőt látta, de még mindig fáradtnak érezte magát, ezért inkább az egyik közelebbi, homokos partszakaszt célozta meg a sétálóutcánál. Mindennél jobban esett neki leheveredni, és élvezni a tűző napsütést, majd lehűtve testét, megmártózni a langyos vízben.

Mikor harmadjára tért vissza a törülközőjéhez, pillantása a sétányra esett, ahol ismét egy rendőrautót látott. Az utóbbi két órában feltűnően sokszor jártak erre. A férfi furcsállta, de úgy gondolta, biztos a közbiztonságra vigyáznak. Vállat vont, és nem foglalkozott a dologgal tovább.

Úgy elröpült az idő, hogy észre sem vette. Az alkonyat érkeztével a nap lassan közeledni kezdett a horizont felé, vörösre festve a felhőfoszlányok alját, valamint lilás-kék színbe burkolva az eget. Péter visszatért az apartmanba, megfürdött, aztán kiült az udvarra laptopjával, hogy átnézze a leveleit. Egy órával később mehetnékje támadt, ezért felvette zöld pólóját és narancssárga rövidnadrágját, majd kilépett az utcára.

Kellemesen hűs levegő fogadta, a csillagok gyémántként szikráztak a fekete égbolton, miközben a hold fénye táncot járt a tenger felszínén. Péter békésen andalogva nézelődött, elvegyülve a sétányt megtöltő tömegben. Hangok kakofóniája lengte körbe: görög, angol, német és magyar szavak jutottak a fülébe. Ezalatt a kávézókból görög és nemzetközi dalok szűrődtek ki az utcára, de a folyamatosan érkező kocsik és robogók zúgása, szintén igénybe vette hallószervét.

Turisták hada nézelődött a bazároknál, és ő is bement az egyik üzletbe, ahol vásárolt néhány szuvenírt. Kisétálva korgó gyomra jelezte, hogy ideje élelmet magához vennie, ezért elindult a sétányon, keresve a megfelelő tavernát éhsége csillapítására.

Ekkor kutató tekintete ismerős alakra figyelt fel az utca végében elhelyezkedő, mélyen a vízbe nyúló, teraszra épült étteremben. Szíve nagyot dobbant a fekete hajú nő láttán, aki magányosan üldögélt az egyik asztalnál, egy pohár bort kortyolgatva. Péter szája önkéntelenül mosolyra görbült. Ezúttal nem akarta elmulasztani a lehetőséget az ismerkedésre, így habozás nélkül odament hozzá, és megállt az asztalánál. A piros topot és fekete sortot viselő nő kíváncsian pillantott rá, majd szemében a felismerés fénye villant.

– Nocsak, kit fújt ide a szél!

– Leülhetek? – kérdezte vigyorogva Péter, bár gyomra görcsbe rándult az izgalomtól, ám a nő kedvesen intett, hogy foglaljon helyet, amit a férfi meg is tett. – Meglep, hogy ismét találkoztunk. Ennyi ember mindenhol, de magát nem lehetett nem észrevenni.

– Nem olyan nagy ez a falu – vont vállat a nő. – Tegeződjünk, rendben?

– Ahogy akarod – felelt a tanár, majd kezét nyújtva bemutatkozott. – Péter Madaras vagyok. Benned kit tisztelhetek?

– Julia Stanfield. Furcsa neved van. Honnan jöttél?

– Magyarországról.

– Ó! Két éve jártam Budapesten. Szép város.

– Egyetértek. Angol vagy, igaz? A kiejtésedből erre következtetek. Londonban élsz?

– Eltaláltad – emelte poharát Julia, és ismét ivott egy kortyot. – Okos fickónak tűnsz. Mivel foglalkozol?

– Történelmet tanítok az egyik egyetemen.

– Lám-lám, egy tanárhoz van szerencsém – mosolyodott el kacéran, Julia. – Biztos a diákok kedvence lehetsz.

– Eddig még nem panaszkodtak – vont vállat Péter, és közelebb hajolt beszélgetőpartneréhez. – Szívesen megismernélek.

– Azt elhiszem. Sokan vannak így vele, de velük ellentétben neked megadom a lehetőséget.

– Reméltem, hogy ezt fogod mondani.

Mindketten elnevették magukat, pillantásuk találkozott, s nem kellettek hozzá szavak, hogy tudják, a vonzódás szikrája fellobbant közöttük.