– Mire készül, Michael? – kérdezte Arslan, miután a régész visszament a sátrába, és néhány perc múlva előjött, vállán átvetett hátizsákjával, melyben nagy adag vízkészlet lapult. Kezében puskát szorongatott, amit még a néhai Selenge használt.

– Mit gondol, Arslan? Megkeresem Laurát.

– Nem tartom bölcs döntésnek – ingatta fejét szomorúan a mongol. – Miss Sanders… attól tartok, már nem segíthet rajta.

– Azért mégis megpróbálom – makacskodott a férfi, lezárva a beszélgetést. – Én hoztam őt ide, akárcsak a többieket. Enyém a felelősség, de nem nézhetek a tükörbe ezután, ha meg sem próbálok segíteni rajta. Nem engedhetem… hiszen beleszerettem.

– Akkor hadd adjak egy jó tanácsot! – sóhajtott Arslan. – A halálféreg csak akkor hurcolja el áldozatát élve, ha ajándéknak szánja a nősténynek. Az öregek sokszor meséltek egy vándorról, aki súlyos sérülések árán, de megszökött a lényektől, miközben azok egymással párosodva megfeledkeztek róla. Mindez több száz éve történt, így arra hajlok, hogy csak legenda. Mindazonáltal… talán megvalósítható. Kövesse a féreg nyomát, és haladjon mindig a dűnék oldalán, hogy ne csapjon zajt a lábával. A guruló homok zajára nem reagálnak. Akarja, hogy magával menjek?

 – Nem szükséges. Segítsen beindítani Baaturnak az egyik terepjárót, és vigyázzon a társainkra! Kurtnek minél előbb kórházba kell kerülnie, úgyhogy ne várjanak rám. Ha nem érünk vissza időben, van elég vízkészletünk arra, hogy magunk mögött hagyjuk a sivatagot. A füves pusztában már jó esélyünk lesz találkozni egy nomád csoporttal, miközben Ulánbátor felé tartunk majd – felelt Michael olyan magabiztossággal, amit nem érzett.

Arslan csüggedten bólintott, majd útjára engedte a bátor férfit, aki mély levegőt vett, és megindult a sivatag belseje felé. Delfina ekkor lépett ki a sátorból, ahol Kurt feküdt, és elszörnyedt, mikor meglátta Michael távolodó alakját. Tudta jól, mire készült ezért rohant, hogy megállítsa, hiszen kételkedett benne, hogy Laura még életben lenne. Arslan volt, aki átkarolva megfékezte az olasz nőt.

– Michael! – kiáltott Delfina, azonban a férfi nem nézett vissza.

– Engedje elmenni! Már meghozta a döntését – suttogta Arslan.

Delfina könnyes szemmel bámult a régész után, majd lehiggadva hagyta, hogy a mongol visszakísérje a sátorba.

*

A féreg nyoma világosan látszódott a homokban. Michael megfogadta Arslan tanácsát, és a dűnéken haladva követte az állat jelét. Egész teste verejtékben úszott, lábai elnehezültek, miután órákig bolyongott a sivatagban. Néhol kiszáradt fűcsomók törték meg a táj egyhangúságát, valamint a távolban húzódó hegyvonulat sötét csíkja segített neki a tájékozódásban, melynek hála megállapíthatta, merre tart.

Szája teljesen kiszáradt, de egyelőre takarékoskodott a vízzel, hiszen tartogatnia kellett a visszaútra is. Puskáját a vállán nyugtatva ballagott, tekintetével fürkészve a vidéket a legkisebb mozgás után. Egyelőre csak a levegő vibrálása jelentette az egyetlen változatosságot a horizonton. Michael gondolatai szabadon áramlottak, utat engedve önmarcangolásának. Ő engedte, hogy Girard velük tartson, noha már az elején gyanúsnak találta a franciát, mégsem nézett kellően utána a kilétének. Hibát követett el, már tudta jól. Emberek haltak meg miatta. Csak egyetlen módon csendesíthette el lelkiismeretét: Laura szabadságával.

Hirtelen fülelni kezdett, és megtorpant. Ismét hallotta a zengő, túlvilági hangot, ami a forró szél hátán érkezett, szinte körbetáncolva a férfit, akár a mesékben élő sivatagi szellemek. Nem sokkal később újabb, sokkal mélyebb, már-már doromboló, hang csatlakozott hozzá. Valahonnan a távolból hallatszódott, s mikor sikerült meghatároznia az irányát, nyomban mozgásba lendült. Dűnéről-dűnére vándorolt, hogy rábukkanjon a hang forrására. Remélte, hogy Laurát is ott találja.

A kíméletlenül tűző napsugarak alatt szinte már csak vonszolni tudta magát, miután kilométereket megtett. Talpa sajgott, a homok behatolt cipőjébe ingerelve érzékeny bőrét lábujjai között. Megszállott elszántság hajtotta előre, egyfolytában Laura arcát látta a szeme előtt lebegni.

– Megtalállak, ígérem! – suttogta Michael, és folytatta magányos sétáját az ismeretlenbe.

Hamarosan kavargó porfelhőre lett figyelmes a távolban, és újra megütötték fülét a különös hangok. Maradék erejét összeszedve megszaporázta lépteit, s körülbelül húsz perc múlva felkapaszkodott a legutolsó dűnére, mely elválasztotta a jelenségtől. Alighogy felért, a hasán fekve letekintett az alant elterülő tájra, megállás nélkül kavargó, egymáson átfonódott, vörös testeket pillantott meg.

Az egyik feltűnően nagyobb volt, mint a másik, de Michaelt ez érdekelte a legkevésbé. Sokkal inkább foglalkoztatta Laura mozdulatlanul heverő alakja, alig néhány méterre a „szerelmi táncot” lejtő halálférgektől. Szívébe jeges félelem és röpke remény költözött, ahogy meglátta a nőt. Sajnos túl messze tartózkodott tőle, hogy megállapíthassa él-e még, ezért elhatározta, hogy közelebb óvakodik.

A férgek láthatóan teljesen eufórikus állapotba kerültek, így nem foglalkoztak környezetükkel, ami nagy megkönnyebbülést jelentett a férfinak. A feszültségtől terhes levegő, és a veszély kézzelfogható közelsége miatt remegni kezdett a keze, amit ökölbe szorítva próbált csillapítani.

Nem engedhet a félelemnek! Laura élete a tét. Néhány lélegzetvételnyi szünet után elszánta magát és mozgásba lendült.

Bármi is történjen a következő percekben, Michael készen állt szembenézni vele.