A félelem jeges ujjainak érintése szorította össze Laura szívét, mikor Girard kivonszolta a tábor szélére, majd a földre taszította, ahol a ruhájára öntötte az apró üveg tartalmát. A bűzös folyadék szagától a nő émelyegni kezdett. A levegő vibrált a hőségtől a dűnék fölött, miközben Girard arra készült, hogy elfogja hőn áhított zsákmányát.

Laura próbált ellenállni, ám tehetetlen volt a férfival szemben, aki végül a lábát is béklyóba kötötte, így végképp nem tudott megmozdulni. Ott feküdt az izzó napon, várva, hogy történjen valami. Girard távolról, az egyik terepjáró mögül figyelte a történteket. Egyre türelmetlenebbül dobolt ujjaival a motorháztetőn, körbe-körbe tekintgetve, patakzó verejtékkel az arcán. Mikor már azt hitte, hogy terve kudarcot vallott, hirtelen az egyik dűne tetején mozgásra lett figyelmes, majd széles mosolyra húzódott a szája.

– Közeledik – suttogta áhítattal.

Laura, aki kezdett egyre jobban kiszáradni – közel egy órája hevert a napon – szintén észrevette azt a mozgó kitüremkedést, mely a férget jelezte. Egyenesen a nő felé tartott. Laura szíve a torkában dobogott a félelemtől, s mikor a jelenség a közelébe ért, és egy kígyószerű, vörös test emelkedett a magasba – vastag porfelhő kíséretében –, éktelen sikításban tört ki.

A halálféreg körözni kezdett körülötte, kitárva ocsmány, fogakkal teli száját. Laura pislogni sem mert ijedtében. Látszott, hogy az állat méricskéli. Vonzotta a nőből áradó hormonok szaga, de a számára furcsa hangok és mozdulatlanság látványa bizonytalanná tette. Időnként, mintha csak egy kutya lett volna, oldalra billentette testének azt a részét, ami a fejeként funkcionálhatott, bár egyértelműen ezt nem lehetett megállapítani. A régésznő még csak szemhez hasonló érzékszervet sem tudott megkülönböztetni rajta. Gyanította, hogy a megszokottól eltérő szenzoros érzékeléssel rendelkezhet.

Girard úgy érezte magát, mint egy kisgyerek Karácsonykor, látván hőn vágyott ajándékát a fa alatt. Óvatosan elkezdett közelebb osonni, majd elérve a kellő távolságot, célba vette a lényt, ami megállt, és Laura fölé tornyosult. Furulyaszóval hipnotizált kígyókhoz hasonló módon ringatta vörös testét jobbra-balra.

A francia férfi számára minden másodperc egy órának tűnt, ahogy próbálta megállítani kezének izgatottságtól való remegését. Tudta, hogy nem hibázhat, és az altatólövedéknek találnia kell, különben bármi megtörténhet. Pisztolya az övébe tűzve lapult vészhelyzet esetére.

– Rajta, Girard! – suttogta, hogy szuggerálja magát. – Itt az idő.

Meghúzta a ravaszt.

*

A sátorban hátrahagyott foglyok: Michael, Baatur, Arslan és Delfina eközben megpróbáltak kiszabadulni. Egyértelmű volt, hogy Girard elvesztette az eszét, így nem sok jóra számíthattak tőle a jövőben. Michael és Arslan, hosszas szenvedés után, végül hátukat egymásnak vetve igyekeztek kioldozni a csuklóikat szorító köteleket. A művelet nehezen ment, de Michael érezte, hogy a béklyó lazulni kezdett. Ekkor a fülükbe hasított Laura sikítása, amit a féreg felbukkanásakor eresztett ki a torkán.

– Siessen Arslan! – sürgette a mongolt az archeológus, akin - a szeretett nő hangját hallva - nagymértékű türelmetlenség lett úrrá. Laura veszélyben volt, és tudta, hogy segítenie kell rajta.

Néhány lélegzetvételnyi idő múlva elérték a céljukat, és a férfi keze szabaddá vált. Azon nyomban kihámozta magát a kötélből, majd kapkodó mozdulatokkal kiszabadította Arslant is, aztán szó nélkül kirontott a sátorból. Arslan maradásra akarta bírni, ám nem volt ideje megszólalnia sem, olyan sebességgel hagyta magára a régész. Jobb híján gyorsan nekilátott segíteni másik két társán.

Michael testében adrenalin áradt szét, minden félelemérzet kiveszett belőle, és az izmai megacélozódtak. Szinte repült a homokon, ahogy teljes erejéből a korábbi sikítás irányába száguldott. Nem volt terve, nem is gondolkodott, csak szaladt és szaladt. Kiérve a táborból megtorpant egy pillanatra az egyik terepjáró mellett, hála az eléje táruló látványnak.

Épp akkor ért a helyszínre, mikor Girard meghúzta a ravaszt, és az altatólövedék kiröppent a fegyver csövéből. Ámde a halálféreg is ezt a pillanatot választotta ki, hogy Laurán áthajolva a homokba vesse magát, majd villámgyorsan körbetekerte a nőt. Így hát a francia biológus lövése nem ért célba. A levegőt éktelen káromkodás és Laura kétségbeesett sikolya töltötte meg.

Michael tátott szájjal bámulta a lényt, azonban szerelmének közelgő végzete felrázta kábulatából, és ismét rohanni kezdett felé.

– Laura!

Girard alaposan meglepődött a férfi hangját hallva, s egy kis ideig fel sem ocsúdott döbbenetéből, amiért Michaelt látta közeledni. Ezalatt a féreg furcsán tekergőző, de mégis gyors mozgással távolodni kezdett, Laurával a markában, aki folyamatosan segítségért kiáltozott. Michael ilyen rövid idő alatt is felfigyelt rá, hogy a féreg nem merítette a homokba testének azon részét, amivel körbetekerte a nőt.

Csakhogy sokat nem tudott töprengeni a jelenségen, mivel Girard előhúzta valódi fegyverét az övéből, és dühtől piros arccal eresztett meg egy lövést a régész irányába. Michael lába előtt csapódott be a lövedék, felverve a homokot, mire a férfi végre felismerte a veszélyt és oldalra vetődött, majd visszafordult, és cikk-cakkban futni kezdett a kocsik felé. Girard szünet nélkül tüzelt ellenfelére, hogy kifejezze csalódottságát, amiért nem sikerült leterítenie a halálférget. Pedig mindent olyan alaposan eltervezett! Most úgy érezte, hogy a világ ismét összeesküdött ellene. Elégtételt akart venni ez miatt, és Michael tökéletes alanynak bizonyult, hogy kitöltse rajta haragját.

Michael füle mellett mérges darazsak módjára süvítettek el a golyók, mígnem épségben sikerült elérnie az egyik terepjárót, mely mögé villámgyorsan fedezékbe húzódott. Girard, azonban nem adta fel. Újra és újra meghúzta a ravaszt, aztán újra töltött, és megint lőtt, hangosan üvöltve, vadul szikrázó szemekkel.

Michael nyakába a szilánkosra törő szélvédő darabjai záporoztak, felsértve arcát és fejbőrét. Girard egyre közelebb ért, és a régészek vezetője kétségbeesetten kutatott tekintetével valami fegyver után, ám semmi nem hevert a közelben. A francia alig pár lépésre volt már tőle, és a lövedékek egyre közelebb vetettek szikrát a jármű burkolatán. Michael tisztában volt vele, hogy nem guggolhat ott örökké, ezért kockáztatott és felpattanva készült tovább menekülni.

Mindez egy szempillantás alatt játszódott le. Girard szeme felcsillant, amint Michael felbukkant a látóterében ismét, s ujja megfeszült a ravaszon, de meghúzni már nem maradt ideje. Mennydörgő robaj reszkette meg a levegőt, és a biológus hátratántorodott, miközben Michael is megtorpant. Hirtelen nem értették, hogy mi történt, de a régész hátrafordult, és a franciára nézve megvilágosodott.

Girard értetlenül állt a homokban, akár egy kirakatbábú, legalábbis pár másodpercig. A következő pillanatban fegyvere kiesett a kezéből, és a hasán gyorsan terjedő vérfolt jelent meg, mialatt térdre rogyott, s a homokba zuhant. Utolsó pillantásával még sikerült észlelnie a nyugodtan ballagó Arslan alakját, akinek kezében puska sötétlett. A bajuszos mongol elsétált Michael mellett, és megállt a francia holtteste fölött.

– Vége van, Selenge. Megbosszultalak – hajtotta le a fejét megkönnyebbülten, mintha egy mázsás kő gördült volna le a válláról.