– Emlékszel még a párizsi telefonszámra, amit megadtam neked, Michael? – érdeklődött Girard, miután kényszerítette a férfit, hogy megkötözze a többieket, akik most a földön kuporogtak egymás mellett. Egyedül Kurt hevert a saját sátrában, láztól gyötörve, eszméletlenül. A hőség miatt egész testük verejtékezett, szemükben harag, csalódás és akadt, akinek gyűlölet csillogott, ám a francia ezekkel mit sem törődött. Ahogy Michael teljesítette parancsát, a férfi fegyvere tusával halántékon vágta a régészt, majd társaihoz hasonlóan mozgásképtelenné tette. Laura szintén erre a sorsa jutott. Úgy ültek előtte a sátorban, akár kötözött sonkák egy spájzban.

– Igen… emlékszem – felelt Michael, habár a torka kiszáradt, és hasogatott a feje az ütés helyén. – Hamis volt, igaz?

– Eltaláltad. Egy ismerősömet megkértem, hogy az egyetem nevében fogadja a hívást.

– De miért? Mi értelme ennek az egésznek? Áruld el, ahelyett, hogy itt játszadozol velünk! – követelt választ Delfina, remegő hangon. A kimerültség és a feszültség kikezdte az idegeit. Nem sok választotta el a sírástól, de nem akarta megadni a férfinak az örömet, hogy lássa gyengeségét.

Girard szigorú pillantást vetett rá, mivel bosszantotta a nő hangneme, azonban beadta a derekát, és belekezdett magyarázatába.

– Eredetileg biológus vagyok. Nagyszerű karrier állt előttem, ám a szakma nevesebb tagjai egyszerűen alátettek a nevemnek. Megszégyenítettek és félredobtak, akár az elhasznált rongyot! Az átkozottak! – kelt ki magából Girard, majd rövid idő múlva lehiggadt, és folytatta. – Körülbelül három éve, hogy mindez bekövetkezett. Nem sokkal azután, hogy egy expedícióval kiutaztam, ide Mongóliába.

– Szóval már jártál itt? – csodálkozott Laura.

– Így van. Azért jöttünk a sivatagba, hogy egy eleddig ismeretlen, az ugróegerek családjába tartozó rágcsálót keressünk, amiről néhány forrásunk beszámolt. Állítólag ez az állat a sivatagban vándorol, és vígan megél víz nélkül napokig. Valamint egyfajta mérget termel, hogy elijessze a ragadozókat. Meglehetősen furcsa, és nem is hittük volna el, de birtokunkba került egy-két maradvány, így nem kételkedtünk. Hosszú hetek szervezése után megérkeztünk, és kutatni kezdtünk. Csakhogy, amit idekint találtunk az alaposan megdöbbentett mindenkit!

Girard leült foglyaival szemben, és áhítattal mesélt minderről. Még Michael és Arslan is kíváncsian hallgatták a történtek ellenére.

– Mélyen behatoltunk a homoksivatagba, s egyik reggel különös nyomokra bukkantunk. A halálféreg által hátrahagyott bizonyítékra. Tudjátok ez az élőlény… féreg, de közeli rokonságot mutat a kígyókkal. A hímek levedlik a bőrüket a párzási időszak kezdetén, hogy élénk színükkel imponáljanak a nőstényeknek. Mi megtaláltuk a bőrt a homokban, miután követtük a nyomokat egy darabig. Csakhogy… éppen a párzáskor jelentünk meg a környéken, és a hím zokon vette. Azonnal ránk támadt, és a nőstény is csatlakozott hozzá. Mind a hat kollégámmal végeztek. Sorban, egymás után. A káosz leírhatatlan volt – suttogta Girard, újfent átélve a szörnyű eseményt.

– Te hogyan menekültél meg? – szólt közbe Michael.

– A mai napig nem tudom. Szerencsém volt. Sikerült eljutnom a terepjáróig és elhajtanom. Viszont egy darabig üldöztek a férgek. Sőt még savat is köptek a kocsira, ami olyan erős volt, hogy elkezdte átrágni magát a fémen! Ezek az állatok halálos „fegyverekkel” rendelkeznek. A természet csodái. Tudjátok, mikor visszatértem, és beszámoltam a történtekről, nem hittek nekem. A bőrre azt mondták, hogy egyszerű kígyóbőr. Még csak meg sem vizsgálták. Ráadásul megvádoltak azzal, hogy megöltem a társaimat. Szerencsére nem tudták bebizonyítani, de a hírnevem megsínylette az ügyet. A munkámnak éltem, és elvették tőlem. Egyetlen tudományos intézet sem volt hajlandó alkalmazni innentől kezdve. Tönkre tettek. Valahogy bizonyítanom kell az igazamat!

– És ez a megoldás? – horkant fel Baatur, aki eddig meglehetősen hallgatag volt. – Foglyul ejt minket, és megöli az egyikünket? Most vált igazán méltóvá a vádakra.

– Pofa be! – sziszegte Girard, fegyverét a köpcös mongol álla alá nyomva, hogy nyomatékosítsa szavait. – Nem ajánlom, hogy játsszon a türelmemmel! Élve fogok elkapni egy férget, és a világ elé tárom a létezését. Többé nem csak a mondákban fog élni, hanem hús vér valójában is megcsodálható lesz. Én pedig visszaszerzem büszkeségem és a hírnevem.

– Szép vágyálom, de ha azt hiszi, hogy sikerülhet, akkor nagyot téved – mosolyodott el gúnyosan Arslan. – Nem tudja, mivel áll szemben. A halálférget nem lehet elkapni.

– Majd meglátjuk. Ez is csak egy állat, mint a többi… legyen bármilyen különleges.

– Ezt hitte az apám is, mikor haragjában a lény után indult, hogy megbosszulja a húgom halálát.

– A húgáét?

– Igen. Mindössze öt évesen kint játszott az udvaron, mikor a halálféreg elragadta. Apám szemtanúja volt az esetnek, de semmit sem tehetett. Annyira kiborult, hogy gondolkodás nélkül követte a sivatagba. Soha többé nem tért vissza – suttogta Arslan, mélyet sóhajtva. Megrohanták az emlékek, és nem tudott szabadulni tőlük, habár régóta próbálta kitörölni őket a fejéből. Túl nagy fájdalmat okoztak.

– Tudom, mit csinálok – vont vállat Girard. – Most van a párzási időszak. Az a hang, amit hallottunk nemrég, ásás közben, a hím bömbölése volt. Nincs szükség másra, mint egy nőstényre, és magától fog eljönni hozzám.

– Aha… gondolom lapul is egy lány halálféreg a zsebedben, igaz? – horkant fel Michael, de a francia csak nevetett a megjegyzésén, majd a zsebébe nyúlt, és egy apró üvegcsét húzott elő. Átlátszó folyadék lötyögött benne.

– Az meg micsoda? – kérdezte gyanakvóan Delfina.

– Egy nőstény halálféreg hormonjait tartalmazó vegyület. Azon a levedlett bőrön találtam, mikor porrá őröltem, hogy genetikai anyagot nyerjek ki belőle. Valószínűleg a hím még nem dobta le magáról teljesen, mikor már megkezdte az udvarlást, és hozzáért a másik féreghez. Elég egy kis adag – legalábbis intenzív szaga alapján –, és már jön is a lelkes „vőlegény”.

– Alaposan kigondoltad – bólogatott Michael, majd Girard szemébe nézett. – De pontosan az ilyen tervekbe szokott hiba csúszni. Mi van, ha az üres homok láttán dühössé válik, és rád támad? Az altatólövedékes fegyvered, mert gondolom az, vajmi kevés lesz ellene szerintem.

– Éppen ezért lesz szükségem csalira, Michael – jelentette ki Girard. – Nekem az is elég, ha párzás helyett lakmározni kezd, amíg én belelövöm az adagot, hogy elkábuljon. Mint a sajt és az egér esete. Már tudom is, hogy ki legyen a sajt. A gyönyörű Laura tökéletes választás, nem így gondolod?

Ennek hallatán a régészek vezetője felhördült, és dühében megpróbált talpra állni, hogy ráugorjon a franciára, ám Girard nem várta meg a mozdulat végét. Teljes erőből állon vágta Michaelt, aki hanyatt vágódott, és elharapta a nyelvét. Sós vérének ízét érezte a szájában, miközben forgott körülötte a világ. A többi fogoly szintén megpróbált cselekedni, de Girard pisztolyának rájuk szegeződő acélcsöve jobb belátásra térítette őket.

– Alig várom, hogy eljöjjön a pillanat, mikor megbánod mindezt, Girard – szólalt meg Laura, aggódón szemlélve Michael kínját.

– Gondolom. Milyen kár, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Legalábbis a számodra. Vigasztaljon a tudat, hogy hamarosan eggyé válsz a sivataggal egy halálféreg gyomrában. Lehet ennél dicsőségesebb vég? A tudományt szolgálod a haláloddal.

Girard ördögi kacagása percek múltán is a fülükben csengett.