Kr.u. 1220.

A nap izzó sugaraitól vibráló levegő fülledten telepedett a Góbi sivatagra, miközben két mongol lovas bandukolt a dűnék között. Hírvivők voltak, akik Dzsingisz Kán parancsára indultak el, hogy átvágjanak a sivatagon, követve a Selyemút vonalát. Tekintetük a távolba meredt, a környező hegyvonulat sötét csíkjára, s elméjük máris visszavágyódott a füves puszták és sós tavak világába. Otthonukat napok óta maguk mögött hagyták, teljes harci viseletben lovagoltak, hogy ha kell, védekezhessenek az útonállók ellen, habár vajmi kevés esély volt bármilyen támadás bekövetkeztére. Bőrpáncéljuk és fémsisakjuk alatt testük verejtékben fürdött, de ez a kellemetlenség a legkevésbé sem zavarta a két férfit. Hátukon nyíltegez és íj lógott, míg oldalukra görbe kardot erősítettek.

Halkan beszélgetve haladtak, a forró szél süvítésén kívül más hang sem vette körül őket. Egyikük, aki a Bayan névre hallgatott, magasabb termetű volt társánál, és napbarnított arcát vékony bajusz díszítette. Útitársa köpcös, szakállas alakként élesen elütött tőle, de mégis jól kijöttek egymással, hiszen gyerekkoruk óta ismerték egymást. Timur mindig is Bayan jelenlétében mutatkozott a legtöbbet, szinte elválaszthatatlanok voltak, akár két testvér.

– Nézd csak, Bayan! – mutatott hirtelen jobbra Timur, s barátja a jelzett irányba pillantott.

Tőlük nem messze, az egyik dűne mögül vastag porfelhő emelkedett a magasba, majd egy hangosan bőgő teve bukkant elő. Egyenesen a két férfi felé loholt, oldalára erősített vizes tömlőkkel, felnyergelve, majd megállás nélkül kikerülte őket. A következő pillanatban rémült emberi sikoly hasított a levegőbe. A hang a dűne felől érkezett, valószínűleg a teve gazdája komoly bajba kerülhetett. Bayan és Timur habozás nélkül futásra ösztökélték lovaikat, hogy az idegen segítségére siessenek.

Megkerülve a homokdűnét, azonban meglepetésük nem is lehetett volna nagyobb, hiszen egy teremtett lelket sem láttak a közelben. Tanácstalanul pillantottak egymásra, majd közelebb óvakodtak a helyhez, honnan a porfelhőt észlelték.

– Itt nincs senki. Rosszat sejtek, Bayan – törte meg a csendet Timur, aki mindig is babonásabb jellemmel rendelkezett. – Rossz szellemek járnak a közelben.

– Ne bolondozz! – nevetett Bayan. A férfi, habár ő is hitt a szellemekben és egyéb túlvilági lényekben, nem osztozott társa félelmében. A páros közül Bayan képviselte a higgadt nyugodtságot, míg Timur többet idegeskedett. – Lehet, hogy a következő dűne mögött találjuk a teve tulajdonosát. A sivatagban megtévesztők lehetnek a távolságok.

– Az a te bajod, hogy túl vakmerő vagy, Bayan – ráncolta a homlokát rosszallóan Timur.

– Valakinek muszáj annak lennie – nevetett Bayan. – Gyere! Nézzük meg, mi van a következő dűne mögött.

A férfi már indult volna, hogy tovább kutasson a bajba jutott ismeretlen után, mikor néhány lépés távolságra előttük hullámzani kezdett a homok, és a lovaik megbokrosodtak. Bayant annyira váratlanul érte az eset, hogy képtelen volt nyeregben maradni, így a rémült állat egyszerűen ledobta magáról. Timur hangosan kiáltva ölelte át lova nyakát, de csodával határos módon megőrizte egyensúlyát.

Ekkor a mozgó homoktömeg megindult feléjük, és Bayan lova fájdalmasan felnyerített, s rángatózó testtel zuhant a földre. Bayan azonnal kivonta kardját, izmai megfeszültek, készen állt a harcra. Valami lapult a homok alatt. Mintha életre kelt volna a sivatag, megtestesítve legrosszabb rémálmaikat.

– Menekülj, Timur! – kiáltotta Bayan, mikor a titokzatos lény lerázta magáról a homokot, és egy kígyószerű, vörös test bukkant elő alóla. Vastag volt, akár egy ember combja, hosszát nem lehetett megállapítani, mivel még mindig akadt olyan része, amit nem fedett fel. A két mongol harcos, azonban sejtette, hogy hatalmas lehet, mivel egyre nagyobb terület mozdult meg a dűne lábánál.

Timur tágra meredt szemekkel bámulta a lényt, mely felágaskodott, Bayan fölé tornyosulva. Fejét nem lehetett megkülönböztetni teste többi részétől, de a sötét üregben, ami a szája volt, éles fogak sorakoztak. Bayan hihetetlen bátorságról téve tanúbizonyságot, felüvöltött és támadásra indult. Tudta, hogy nincs sok esélye, de magára akarta vonni a szörny figyelmét. Eközben Timur magához tért döbbenetéből, és visszanyerte uralmát lova fölött, ugyancsak kivonva kardját, hogy barátja segítségére siessen.

– Menj már innen, Timur! – kiabált Bayan, de addigra elérte a lényt és lecsapott a kardjával.

Csakhogy a teremtmény hajlékony testével kitért előle, és úgy bukott le a homokba, mint hal a vízbe. Bayan hátrahőkölve forgott körbe-körbe, miközben körülötte vadul örvénylett a homok. Timur látta, hogy barátja rosszalló pillantást vet rá, ezért vonakodva, de távolodni kezdett lovával a helyszíntől. Egy-két méter megtétele után hátrafordult, s a látványtól kínzó szomorúság nyilallt szívébe.

Bayan kétségbeesésében a puszta homokra csapott le kardjával, ámde semmilyen hatást nem ért el. Az örvénylés folytatódott, mígnem a lény ismét kiemelkedett, viszont némi különbséggel. A „feje” alatti részen felfújódott a teste, mintha sziklát nyelt volna, s a buborék megindult a szája felé. Bayan megérezte a veszélyt, és hátrafordult. Egy szempillantás múlva a buborék elérte a lény száját, és sárgás színű folyadék tört elő belőle, egyenesen a mongol harcos felé tartva. Bayan oldalra vetődött, azonban a bal lábfejét mégis elérte a nyál, s a férfi fájdalmasan felkiáltott, amint a savas váladék szétmarta csizmáját és a bőrét.

– Neee! – kiáltott Timur, megfordítva lovát, de valami visszatartotta, hogy ne vágtasson a szörny közelébe.

Bayan elviselhetetlen kínokat állt ki, de maradék erejét összeszedve bicegett a lény felé, készen rá, hogy a végsőkig küzdjön, és büszkén adja életét, méltóvá válva az ősök tiszteletére. A kígyószerű teremtmény ekkor sziszegő hangot adott ki magából, majd szélesre tárva száját villámgyorsan lecsapott a férfira, akit magával rántott a homok alá. Timur leesett állal nézte a jelenetet, amint a homok vadul kavargott a küzdelem helyén, aztán mozdulatlanná vált, mintha semmi sem történt volna.

A férfi alig akarta elhinni, amit látott, de aztán tiszteletben tartotta barátja akaratát, és vágtára ösztökélve lovát rohanvást elmenekült. Minél messzebb akart kerülni a rémisztő emléktől, s távolodó alakja lassan beleveszett a sivatag izzó tengerébe.