A hangulat jelentősen romlott Kerülen eltűnése után, s a régészeket – bármennyire lelkesen is dolgoztak – kevésbe tudta lázba hozni a homok alól előkerülő fal újabb részlete. Michael volt a legmorcosabb közülük, hiszen az ő vállát nyomta minden felelősség, ráadásul annak sem örült, hogy vitatkoznia kellett a három mongollal. Michael olyan típus volt, aki inkább kerülte a konfliktusokat, hogy megőrizze lelki békéjét. Ha ebben kudarcot vallott, akkor kihatott az egész napjára.

Laura, aki végig a közelében ásott, jól látta a férfi belső vívódását, ezért odament hozzá, hogy beszélgessenek egy kicsit. Michael először elakarta küldeni maga mellől, ám végül mégsem szólt, csak hagyta, hogy Laura beszéljen és megossza vele gondolatait. Idővel sikerült kiadniuk magukból a felgyülemlett feszültséget, és mindketten megnyugodtak kissé. Mire a nap delelőre hágott, már a leletről és néha-néha egy-egy vicces történetről társalogtak, miközben apró ecsetjeikkel megtisztították a falat a kövek réseibe rakódott homoktól. Észre sem vették, és már önkéntelenül is közelebb kerültek egymáshoz. Kiderült, hogy ugyanazt a zenét szeretik, a világnézetük is hasonló, és az ételekben is egyezik az ízlésük. A munkájuk eleve összekötötte őket, s olyan alapot jelentett, amire bátran építkezhettek. Idilli perceiknek, azonban hamarosan vége szakadt.

A következő pillanatban Delfina kiáltása hasított a levegő, mire az archeológusok a tíz méterre dolgozó nőhöz siettek.

– Mi történt? – kérdezte Michael, lenézve Delfinára, aki egy kisebb árokban guggolt.

– Találtam valamit. Nézzétek csak!

Michael követte a nő ujjának irányát, s megpillantott egy földön fekvő, legalább négy méteres kőtömböt. A közelében apróbb szikladarabok és a fal újabb részlete hevert. Michael immár képet kaphatott az egykori erőd tényleges méteréről ezáltal, de figyelmét mégis a kőtömb ragadta meg. Mostanra a többiek is megérkeztek, s mindannyian a leletet bámulták.

A kőtömbbe az ujgur ábécé által használt írásjeleket véstek kéttucatnyi sorban, de alattuk egy furcsa ábra tűnt fel, mely leginkább egy kígyóra emlékeztetett. A régészeket a véset részletesen kimunkált technikája döbbentette meg, ami ugyan megkopott az idő áltál, ám még mindig jól kivehető volt.

– Le tudod fordítani, Michael? – kérdezte Laura, mire a férfi bólintott és a kőtömb fölé hajolt.

Mutatóujját végigfuttatta az íráson, mialatt magában olvasta a szöveget, aztán felegyenesedett, és a társaira nézett. Arcán nem tükröződtek érzelmek, de a szeme sok mindent elárult. Olyat olvasott, amire nem számított.

– Mi áll rajta, Michael? – érdeklődött Kurt, hogy kiszakítsa merengéséből az archeológust, aki mintha álomból ébredt volna, amint eljutottak a szavak a tudatáig.

– Ha jól értettem, akkor az erőd… bukását örökítették meg rajta. Valahogy így hangzik: „A Nagy Kán uralkodásának utolsó napjaiban jött a vég, midőn a sivatag szellemei összegyűltek, és pusztító viharban egyesültek. A homokvihar mélyén tekeregtek a vörös sárkányok, alattomosan közeledve, napokig ostromolva a falakat. Maró nyáluk a sziklát is megolvasztotta, mígnem az erőd lakói végleg sorsára hagyták őrhelyüket, miután a sárkányok elmentek. Álljon ez a kőtábla végső figyelmeztetésként minden erre tévedő vándornak! Messze kerüljék ezt a vidéket!”

Michael szavait súlyos csend követte, ahogy mindannyian Kerülen eltűnésére gondoltak, és felidézték Arslan szavait. Úgy tűnt, hogy a mongolok legendája valós gyökerekkel rendelkezik, mely teljesen más megvilágításba helyezte a dolgokat. Kollégái szemében látta, hogy ugyanezek a gondolatok gyötrik őket. Saját racionális szemléletük került szembe a babonák és mítoszok történeteivel. Csakhogy régészek voltak, ráadásul nem hagyhatták félbe az ásatást, hiszen rengeteg pénzt öltek bele a támogatóik, akik nyilvánvalóan nem lennének túl boldogok, ha szó nélkül fognák a sátorfájukat és eltűnnének. A felelősség egy mázsás kő súlyával nyomta Michael vállát.

– Hát ez… igazán érdekes volt – felelt Kurt, csakhogy mondjon valamit.

– Nem tudom, hogy vagytok vele, de talán át kéne gondolnunk, amit a vezetőinktől hallottunk a féregről – vont vállat Laura, mire Girard meglepően hevesen kifakadt.

– Ugyan már! Abszurdum. Tudósok vagyunk, hát viselkedjünk is úgy! Ha a világon minden régészt elijesztenének a legendák, akkor az archeológia még mindig gyerekcipőben járna, és a történelem felét sem ismernénk. Valóban meghátrálnánk egy kőtömb miatt?

– Egyetértek azzal, hogy ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket – támogatta francia kollégáját Delfina.

Michael végigjáratta rajtuk a tekintetét, majd döntésre jutott.

– Ma este megbeszéljük mindezt. Addig is javaslom, hogy folytassuk a munkát! Legalább lesz időnk átgondolni a helyzetet.

Társai rövid hezitálás után elfogadták a javaslatot, majd szétszéledtek, hogy befejezzék, amit elkezdtek. Laura Delfinánál maradt, hogy segítsen további maradványok feltárásában, azonban Michael visszatért a saját gödréhez, és addig ásott, mígnem patakokban folyt homlokáról a verejték. Hogy megpihenjen, szemügyre vette azokat a törött vázákat, amiket ásója kifordított a homok alól.

Gondolatban, azonban már teljesen máshol járt, így először fel sem figyelt a távoli hangra, mely fokozatosan áttörte elméje falait, és behatolt a fülébe. Zengő, rezonáló hang volt, valahonnan a sivatag mélyéről. Nem lehetett meghatározni a pontos helyét. Michael felegyenesedett, és a tájat kémlelte, amint kimászott a gödörből. Látta, hogy kollégái ugyancsak követik példáját. A hang körbetáncolta őket, szinte karnyújtásnyira érezték a forrását, majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen meg is szűnt.

A férfinak halvány ötlete sem volt, hogy mi lehetett ez, ám tudat alatt igenis rossz ómennek tartotta, még ha nem is akarta beismerni. Pillantása találkozott Laura szemével, és a nő magára erőltetett egy mosolyt, ám nem tűnt meggyőzőnek.

Kezdték belátni, hogy talán alábecsülték a sivatagot és annak a hatását, melyet az emberre gyakorolt.