Fülledt hőség uralkodott, de ez nem akadályozta meg őket a táborverésben, amivel egy-két óra alatt sikerült végezniük. Szinte megkönnyebbültek, miután bebújtak a sátrak nyújtotta árnyékokba. Ahogy felfrissültek, Michael utasításait követve, a csapat nekilátott kiválasztani a helyszínt, ahol elkezdhetik az ásást. Eközben a négy mongol férfi ott segített, ahol tudott. Szerszámokat vittek, gondoskodtak a megfelelő vízkészlet kiosztásáról, valamint körülnéztek, hogy biztonságos-e a környék. A nomádok közt az a hír járta, hogy ezen a területen tanyázik egy törvényenkívüli banda, akik szökött kínai fegyencek és dezertált mongol katonákból verődtek össze. Éppen ezért a négy mongol vezető puskákkal érkezett, ha netán rosszra fordulnának az események.

Ezek a banditák, legalábbis a hírek szerint, fosztogattak, fegyvereket raboltak és nőket erőszakoltak meg rendszeresen. Hírnevüket az egész országban megismerték, ezért a pusztát járó vándoroknak állandóan résen kellett lenniük. Mindezzel tisztában voltak a régészek segítői is.

  A mongolok szerény, hallgatag fickók voltak, akik hűen engedelmeskedtek negyedik társuknak, a dús bajszú Arslannak. Ő volt a szószólójuk, és ő rendelkezett a legtöbb tapasztalattal közülük. Évek óta vezetett embereket a sztyeppére vagy a sivatagba, ha jól megfizették érte, s mindig vigyázott is rájuk. Ennyire bentre viszont még sosem merészkedett. Becsületes emberként élte életét, őrizve népe hagyományait, így nem volt idegen neki a nomád életmód, habár a családja a fővárosban, Ulánbátorban lakott. Embereivel jól ismerték egymást, szinte már kézjelekből megértették, mit akar mondani a másik. Külsőleg jelentősen különböztek egymástól, de jellemileg nagyon is hasonlóak voltak. Talán ezért is értették meg egymást olyannyira.

Arslan magasabb volt társainál néhány centiméterrel. Hullámos hajának fekete színe élesen elütött világosbarna szemétől, ellentétben három honfitársától, kiknek arcában szénfekete szemek ültek. Mindannyian barna inget és nadrágot viseltek. Arslan szinte a testvéreiként tekintett rájuk, hiszen mindig a háta mögött álltak, hogy támogassák. A köpcös Baatur, a kecskeszakállas Selenga és a hosszú hajú Kerülen látványa a mindennapjai részévé vált. Sok kalandon és nehéz utazáson osztoztak már, de valamiért a mostani baljós érzésekkel töltötték el Arslant. Különös mesék jártak a sivatagról, eltűnt nomádokról, akik bemerészkedtek ide, és sosem tértek vissza. Vad, véres mesék. Remélte, hogy az öregek történetei pusztán élénk képzeletük gyümölcsei voltak!

Mégis, ahogy tekintetét végigfuttatta a homokdűnéken, a néma és kietlen sivatag képe furcsa borzongással töltötte el. Azért jó lesz vigyázni! – gondolta.