Iliasz Venizelosz nyomozó beültetett minket egy a közelben veszteglő rendőrautóba, majd egyenesen a kavalai rendőrkapitányságra hajtottunk, mely a kikötőtől északra helyezkedett el az Omonoiasz nevű, a város egyik hosszabb útja mentén. Meglehetősen aprócska irodában kötöttünk ki, ahol leültünk, hogy felvegyék a jegyzőkönyvet, amiben rávilágítok néhány dologra. Készen álltam válaszolni a kérdéseikre, mialatt Anna mellettem feszülten várakozott. Nem szólt egy szót sem az idevezető úton, s valószínűleg nem tudta, mire számítson annak ellenére, hogy korábban megcsókoltam. Az árulása magyarázatra szorult, amivel a nyomozó nem is habozott előhozakodni.

– Mielőtt Mr. Wyatt lesz oly szíves felvilágosítani az ügyről, mesélje el Miss Tanakisz, hogy miért juttatta a festményt Heinrich Ganz birtokába?

– Én… - kezdte Anna, majd könnyektől fátyolos szemeivel rám nézett, aztán lesütötte a tekintetét. – Nem volt más választásom. Miután visszatértünk Hydra szigetéről, Tolóban az a szőke hajú fickó már ott várt a hotelszobámban, és a német is vele volt. Megfenyegettek, hogy megölik az apámat, ha nem tájékoztatom őket Ron terveiről. Kiderült, hogy már Jennifer Sicard halála után is figyeltek és megtudtak mindent rólam. A kezdetektől fogva azt akarták, hogy valaki kémkedjen nekik. Ron feltűnése nyugtalanná tette őket, és a régiségkereskedő forrásainak hála tisztában volt vele, hogy egy magánnyomozó veszélyt jelenthet rá. Azt mondták, hogy a külsőm miatt esett rám a választás. Valaki olyat akartak, aki képes lesz egy férfi bizalmába férkőzni.

– Pedig akkor még nem is tudtam róluk – szóltam közbe, azonban vallomása kiderítette, miért volt olyan rámenős, mikor megismerkedtünk. Egyszerűen muszáj volt rám akaszkodnia. Csak reméltem, hogy azért nem esett nehezére a dolog!

– Viszont kapcsolatba kerültél a Sicard lánnyal, és ez elég indok volt, hogy utánad nézzenek. Nafplióba is miattam jutottak el, ahol a bérgyilkos lelőtte Petrosz Leventiszt. Szerettem volna elmondani, de nem tehettem, mert azt mondták, hogy egy emberük csak arra vár Athénban, hogy felrobbantsa az öregotthont, ahol az apámat is ápolják. Nem volt okom kételkedni a szavaikban, ráadásul Ganz még egy fotót is mutatott nekem az apámról, amin egy kerti padon üldögélt beszélgetve a többi lakóval. Nagyon megijedtem. Ennek ellenére igyekeztem a legkevesebb információt kiadni nekik. Persze túlságosan nem játszadozhattam velük, s mielőtt Kavalába jöttünk volna, ismét meglátogattak, hogy biztosítsanak róla, nem viccelnek. Így hát muszáj voltam elárulni, hová tartunk.

– A kép megtalálása után utasítottak, hogy szerezd meg tőlem, igaz? – kérdeztem felemelve az állát, hogy találkozzon a pillantásunk.

– Igen. Úgy sajnálom, Ron! Azt hittem a szemem láttára gyilkolnak meg, de tehetetlen voltam.

– Ne szabadkozz! Patthelyzetben voltál. Az apádról tudsz valamit?

– Csak annyit, hogy nincs veszélyben. A találkozó előtt a szőke hajú a szemem előtt hívta fel az athéni emberüket, hogy fújja le az akciót. Utána megengedte, hogy felhívjam az otthont és beszéljek az apámmal, de már alig várom, hogy meglátogassam! Látnom kell, hogy tényleg életben van, és nem járatták a bolondját velem.

– Nos… úgy vélem, ez felmenti minden vád alól, Miss Tanakisz – mosolyodott el Venizelosz. – Magán a sor, Mr. Wyatt. A hotelban már tisztáztunk néhány momentumot az esettel kapcsolatban, de valamit akkor sem értek. Ki volt ez a másik alak, aki a képet akarta és miért?

– Természetesen elárulom, de előtte engedje meg, hogy beszéljek az okról, ami Ganz tettei mögött rejtőzött! Ugyanis nemcsak az értéke miatt kellett neki a festmény, hanem egy sokkal komolyabb dolog állt a háttérben.

– Csupa fül vagyok.

– Francois Sicardot a régiségkerekedő ölte meg. Nem sokkal azután, hogy Hydra szigetére lépett 1991-ben, hallott a művészről, akinek a munkássága már korábban is felkeltette a figyelmét, ezért meglátogatta. Csakhogy alaposan ledöbbent, mikor meglátta, mit ábrázol Sicard legújabb alkotása. Heinrich Ganz valójában azért ment a szigetre, hogy ellopjon egy értékes ereklyét az egyik templomból.

– Miféle ereklyét?

– Egy aranyozott keresztet, melynek a közepén egy vörös gyémánt ragyogott. Éjszaka került sor a lopásra, majd az árut csónakba rakták és biztos helyre vitték. Ganz a szigeten maradt néhány napig, nehogy rászegeződjön a gyanú. Azonban az idős festő szemtanúja volt az esetnek. Valószínűleg a part közelében sétálgatott aznap este, így másnap megfestette, amit látott, mert beszélni nem mert róla, mivel féltette az életét. Mellesleg megjegyzem, hogy jogosan. Szóval, amikor Ganz meglátogatta, felismerte a burkolt üzenetet és rettegett, hogy Sicard elmegy a rendőrségre, ezért mindenáron magának akarta a festményt. Sicard gyanút fogott és nem adta el neki. Ez lett a veszte. Ganz rágyújtotta a házát, hogy elpusztítsa a bizonyítékot és az egyetlen szemtanút.

– Honnan tudja ezeket? – ingatta fejét hitetlenkedve a nyomozó.

– A londoni barátomnak hála. Ő ásta elő az akkori történtekről szóló újságokat. Innentől nem volt nehéz összeraknom a darabkákat. Ganz számításába, azonban hiba csúszott, mert a kép megmenekült és a Sicard család soha nem nyugodott bele rokonuk elvesztésébe. A német lehetett, aki Francois Sicard fiát, Luc Sicardot, megölette, de erre nincs konkrét bizonyítékom.

– Hihetetlen! – sóhajtott Anna. – Annyian meghaltak egy ember kapzsisága miatt.

– Ha még csak egy lenne, de kettő miatt! – helyesbítettem. – Itt jön a képbe a mi háttérben működő cimboránk: Patrick Nelson.

– Szóval így hívják? Kicsoda ő valójában?

– Egy hajózási társaság alaposan meggazdagodott tulajdonosa az Egyesült Államokban.

– Ezt is a londoni barátjától tudja?

– Mondhatjuk. Ő adta a listát azokról, kiknek birtokában Sicard festmények találhatók. Öt személyről volt szó, de közülük csak Patrick Nelson rendelkezett egy tucatnál is több képpel. Lelkes gyűjtője a műalkotásoknak, és a neve többször is felmerült eltűnt festmények ügyében, de soha nem sikerült rábizonyítani semmit. Az elemzők szerint egy Sicard gyűjtemény felbecsülhetetlen értéket képviselhet.

– Mindig is utáltam az őrült milliomosokat – jegyezte meg Venizelosz, hátradőlve a székén.

– Nem csodálom. Úgy vélem, hogy Nelson talán még a régiségkereskedőnél is veszélyesebb volt. Tudott róla, hogy többen is hajtanak a képre, és igyekezett eltakarítani a konkurenciát. A Sicard lányt, Bergman professzort, Ganzot és szerény személyemet.

– Szerencsére nem érte el a célját teljesen. Nos, Mr. Wyatt és Miss Tanakisz… azt hiszem nincs több kérdésem. A többit elintézik a kavalai kollégáim. Köszönöm a segítségüket! Elmehetnek.

– Még egy szóra nyomozó! – emeltem fel az ujjam, hogy megállítsam. – A szállodában nem árulta el, amit tudni akartam. Hogyan talált meg, és honnan értesült az ügyről? Azt állította, hogy Athénban dolgozik.

– Ez így is van. Emlékszik Fotopoulosz felügyelőre Tolóban?

– Természetesen.

– Ő hívott, miután elbúcsúzott tőle. Tudja, korábban Athénban tevékenykedett, mielőtt áthelyeztette magát Tolóba. Négy évig társak voltunk, ezért megbízott bennem és úgyis ráértem. Kavalában már nem volt nehéz követni magukat. A lakosztályukat bepoloskáztuk, miután elmentek a festményért. Utána már nem volt nehéz rájönni, hogy mit is kerestek az ügyben érintett személyek.

– És én még azt hittem, hogy a felügyelő engem gyanúsít a gyilkosságokkal – nevettem, majd kezet fogtam a nyomozóval. – Mindent köszönök!

– Ahogy én is – szólt Anna, átkarolva a könyököm.

– Vigyázzanak magukra! – biccentett Venizelosz és távozott. Ideje volt, hogy mi is lelépjünk.