A festmény tényleg furcsa volt, ahogy azt az öreg Pavlisz mesélte Hydra szigetén. A kép közepét az izmoktól duzzadó, oroszlánbőrt viselő Héraklész uralta, ahogy egy fáklyát és a bunkóját magasba emelve készül lesújtani a sárkányszerű lényre, melynek tucatnyi feje az alkotás bal sarkából nyúlt ki a hős felé, így a teste nem látszódott. A hydra pikkelyes koponyái kitátott állkapcsokkal, és vörösen izzó szemekkel magaslottak a hérosz fölé. Mindeközben a háttérben modern fehér házak álltak az éjszakában, s ezektől nem messze valóban a kikötő vize hullámzott, rajta egy csónakkal, amibe három alak rakott be néhány aranyozott tárgyat. Az alkotó ráadásul mély árnyékokat használt élénk színekkel, ezért a festmény még inkább magára vonta a figyelmet.

Miután visszacsomagoltam a hengerbe, elbúcsúztunk Miss Panayitól, akinek csak annyit mondtunk, hogy valószínűleg hamarosan felkeresi valaki a Galériától, kifejezve mélységes hálánkat az együttműködéséért. Talán még egy kisebb pénzjutalomra is számíthat. Szegényen láttam, hogy beleélte magát, de bíztam benne, hogy néhány hét után elfelejti ezt az egészet. Én csak remélhettem, hogy addigra pontot teszek ennek az ügynek a végére.

– Most hogyan tovább? – kérdezte Anna, mikor visszatértünk az utcára. Szerencsére egy újabb piros taxi éppen bekanyarodott, amit gyorsan leintettem.

– Most visszatérünk a hotelbe, aztán megbeszéljük a továbbiakat – vontam vállat, majd úriember módjára kinyitottam társamnak a piros Mercedes ajtaját, aki be is szállt.

Hirtelen a tekintetem megakadt egy az utca túloldalán álló sötétkék BMW-n. Egy pillanatra megálltam és meredten bámultam. Nem tudom, miért, de valahogy fenyegetőnek tűnt, s az ösztönöm riadót fújt. Annál is inkább, mivel egyetlen magányos alak üldögélt a volánnál, aki éppen ránk szegezte a tekintetét. Árnyékban volt az arca, de valamennyire látszódtak a vonásai és felettébb ismerősnek tűnt. Ekkor rájöttem, hogy kit látok: a szakállas fickót, akivel Tolóban összeakaszkodtam a parton. Professzor Alain Bergman még életben lévő egyik gyilkosát. A férfi látta, hogy lelepleződött, mire beindította kocsiját és gázt adva felénk tartott. Ablakát lehúzva kinyújtotta kezét, melyben hangtompítós pisztolyát tartotta.

Az utolsó pillanatban buktam le, elkerülve a kiröppenő golyókat. Anna felsikított, amint a hátsó szélvédő szétrobbant a lövedékektől, s a BMW elhúzott mellettünk, ám nem ment messzire. Alig négy méterrel arrébb keresztbe állt az úton, és az idegen ismét ránk lőtt. Ezúttal a rémülten kiabáló taxisofőrnek elfogyott a szerencséje, ahogy egy golyó mellbe találta. Azonnal meghalt. Tudtam, hogy minél előbb el kell innen tűnnünk, ha élni akarunk. Kapkodó mozdulatokkal kinyitottam az első ajtót és kirángattam a holttestet, mialatt halálos lövedékek csapódtak be körülöttem. Ezután bepattantam az ülésbe, elfordítottam a slusszkulcsot, rükvercbe tettem a kocsit és a gázpedálra tapostam.

Az utca kijárata előtt gyorsan meg is fordultam, hiszen sikerült elég időt nyernem a művelethez, de a BMW már vészesen közeledett. Megkezdődött a macska-egér hajsza. Éles kanyarral hajtottam ki a mellékutcából, miközben balról az érkező kocsik csikorgó fékekkel álltak keresztbe, dühösen kiabáló vezetőikkel a volán mögött. Vakítóan sütött a nap, de a környező emeletes házak elég árnyékot adtak, hogy tisztán lássam az utat, amire szükségem volt, hiszen hosszú sorokban parkoltak a kocsik az út szélén mindkét oldalon. Ezalatt a BMW szorosan a nyomunkban száguldott.

Legtöbbször be is ért minket, s ezt megéreztük, mikor lökhárítójával megtaszította a taxit. Néha alig bírtam egyenesben tartani a Mercedest az ütközések miatt. Anna szinte már idegesítően sikongatott és biztatott, hogy gyorsabban hajtsak, amihez a közepes forgalomban nem nagyon volt kedvem, ám nem tehettem mást. Szívem a torkomban dobogott, főleg miután kénytelen voltam félrerántani a kormányt, hogy kikerüljek egy zebrára lépő nőt. Halálra rémült arca élénken megmaradt az emlékezetemben. Az emberek mindenhol felfigyeltek a hajszára, ahol csak elhaladtunk. Fejemben megannyi gondolat cikázott, hogyan is rázhatnám le a fickót, de semmi nem jutott eszembe. Így hát hirtelen ötlettől vezérelve az első elágazónál ismét bekanyarodtam egy sikátorba, miközben a kocsi burkolatán újabb lövedék vetett szikrákat.

Az utcában egy taverna kapott helyet, hol éppen néhány vendég fogyasztotta ebédjét. Kíváncsian fordultak felénk, ahogy elhúztunk előttük. A visszapillantóban még láttam, ahogy három kínai turista kiront és vadul fényképezni kezd. Legalább érte őket egy kis izgalom. Nekem már túl sok is volt.

 Időközben sikerült elsodornunk egy jelzőtáblát, majd ismét egy a várost átszelő, szélesebb autóútra jutottunk. Ekkor megpillantottam a Kavala fölé magasló, erődítményt, melyet még a bizánci időkben építettek a barbár hordák ellen. Robosztus alakjával tekintélyt parancsolóan fürdött a napsütésben, letekintve az óvárosra és a közeli kikötőre. Egyenesen arrafelé vettem az irányt, ami nem volt nehéz, hiszen az utak többsége mind a kikötőbe vezetett.

Teltek a percek, röpködtek a golyók és füstöltek a kerekek, miközben rémült sikolyok „dala” szállt felénk. Hamarosan az óváros kapujában találtuk magunkat, amit a város jellegzetesen hatalmas vízvezetéke kötött össze a modernebb résszel. Az építmény boltíves átjárója gyorsan közeledett. A szürke kövek éles kontrasztot alkottak a közeli pálmafák zöld leveleivel. A következő pillanatban szilánkosra robbant az oldalsó ablak, s éreztem, hogy néhány üvegdarabka felsérti az arcomat. A BMW közvetlenül mellénk ért. Rémülten láttam, hogy a szakállas férfi célzásra emeli pisztolyát.

Beértünk az átjáróba. Villámgyorsan cselekedtem és oldalra rántottam a kormányt. Hangos csattanással ütköztünk a kocsi oldalának, de legalább kitartó üldözőnk kizökkent egyensúlyából és a lövedéke nem talált el senkit. Ráadásul csak fél kézzel markolta a kormányt, így a Mercedes teljes súlya ellen képtelen volt irányban tartani járművét. Öröm volt nézni, ahogy a BMW nekicsapódott a vízvezeték masszív talapzatának. Motorházteteje felgyűrődött, valamint a jobb első kereke kiszakadt a helyéről.

Annával megkönnyebbülten egymásra nevettünk, de nem álltunk meg gyönyörködni a látványban, hanem inkább sebesen elhagytuk a helyszínt. A tükörben azért még láttam, amint a támadónk szédelegve kitámolyog a roncsból, majd futásnak ered. Jobban örültem volna, ha végleg megszabadulunk tőle, azonban az égiek megkönyörültek rajta.

Viszont kezemben volt a festmény, és csak ez számított.