TIZENEGYEDIK FEJEZET
2012.01.02. 23:56
Még azelőtt elhagytuk a helyszínt, hogy a mentők felértek volna. Nem akartuk, hogy a hatóság emberei kellemetlen kérdéseket tegyenek fel. Az a néhány kiránduló, akik körülöttünk álltak szintén külföldiek voltak, és nem nagyon figyeltek ránk, hanem szörnyülködve bámulták a holttestet, elmélyülten tárgyalva az eseményt. Ezzel időt hagytak nekünk, hogy észrevétlenül eltűnjünk. Különben sem látták, hogy korábban beszélgettünk az áldozattal. Szótlanul ültünk a kocsiban, miközben visszafelé tartottunk Tolóba. Végül Anna törte meg a csendet.
– Ki lehetett az a férfi? – kérdezte, s azt kívántam, bárcsak válaszolni tudnék rá. Az elméletem viszont megosztottam vele.
– Talán annak a német régiségkereskedőnek dolgozik, akit Leventisz nagyapja Francois Sicard gyilkosának tartott. Már amennyiben még mindig életben van.
– Nem értem. Akkor kik voltak, akik megölték azt a Bergman professzort?
– Ők? Egy titokzatos alaknak dolgoztak, aki szintén a képre hajt és még nem fedte fel magát. Velünk együtt már hárman keressük a festményt.
– Kész agyrém – méltatlankodott Anna. Kénytelen voltam igazat adni neki. – Mikor indulunk Kavalába a képért?
– Nem biztos, hogy velem kellene jönnöd – böktem ki. – Ezek után túl veszélyes lehet.
– Talán igazad van, de ha azt hiszed, hogy a mai nap után kizárhatsz ebből az egészből, akkor nagyot tévedsz.
– Csak féltelek. Azt sem kellett volna engednem, hogy velem jöjj Nafplióba.
– Már megtörtént. Ron… egy ember halt meg a karjaimban. Nem… nem mehetek el mellette szó nélkül. Ez az emlék örökre kísérteni fog. Azt akarom, hogy megbűnhődjön érte az, aki elkövette.
A szavaiból áradó harag és eltökéltség hallatán beláttam, hogy úgysem hallgatna rám. Ha már eddig velem tartott, úgysem fogom tudni lerázni. Talán nem is akartam igazán.
*
– Szóval itt hagy minket? – nézett rám Fotopoulosz felügyelő, mikor közöltem vele, hogy a nyaralásomat Kavalában folytatom.
– Így áll a helyzet.
– Szomorúan hallom. Nos… minden jót kívánok!
– Csak így elenged?
– Tudom, meglepő. Viszont nem gyanúsítom semmivel, szóval nincs miért tartóztatnom. Valamit azért szeretnék kérdezni.
– Hallgatom.
– Járt ma Nafplióban? Képzelje, alig egy órája mondták a hírekben, hogy egy helyi lakost lelőttek a Palamidi erődben.
– Ezt most hallom először – vontam vállat. – Tudja, megismerkedtem egy csinos hölggyel. Vele voltam Nafplióban, ahol sokat sétáltunk és ebédeltünk. Szerettünk volna felmenni az erődbe, de a lépcső le volt zárva, mert egy rendőr nem engedett fel senkit. Lehet, hogy ez miatt? Na mindegy. Fogtuk magunkat és visszajöttünk, de ha gondja van ezzel, akkor…
– Jól van, nem kell úgy mellre szívni a dolgot! – legyintett. – Rossz szokásom a kérdezősködés. Szakmai ártalom.
– Észrevettem. Engedelmével most távoznék.
– Viszlát, Mr. Wyatt! – fogott kezet velem, majd elhagytam az irodáját. Éreztem, hogy éber tekintete végig a hátamra szegeződik, amíg be nem csukódott mögöttem az ajtó.
|