A fél városon kellett átvergődnöm, mire elértem a találkozó helyére. A várba rövid, kanyargós út vezetett fel. Miss Tanakiszt a várfalnak támaszkodva találtam, amint a lágyan hullámzó tengert bámulta hol éppen egy szárnyashajó húzott el, felkavarva a vizet.

– Hát idetalált – mosolyodott el, mikor meglátott.

– Nem volt nehéz.

– Elintézte, amiért jött?

– Fogjuk rá. Még Nafplióba is tennem kell egy látogatást.

– Valóban? – húzta fel a szemöldökét. – Mikor?

– Minél előbb. Talán már holnap elutazom oda.

– Ilyen sürgős az ügy?

– Valószínűleg. Pedig szívesen maradnék inkább Tolóban, élvezve a társaságát, Anna- kacsintottam rá.

– Maga aztán nem sokat habozik, Ron.

– Rövid az élet a hosszú udvarláshoz. Nem gondolod? – váltottam át tegeződésbe.

– Meglepő, de ebben egyetértünk. Mellesleg, akár veled is tarthatnék és akkor nem vesztünk semmit. Különben is terveztem, hogy átugrom oda. Félórányira sincs. A segítségedre is lehetek.

– Igazad lehet – adtam be a derekam. – Most, hogy ezt tisztáztuk, meghívlak egy ebédre.

– Elfogadom.

Kéz a kézben indultunk el lefelé, mikor felfigyeltem egy kopasz férfira, aki időnként felénk pillantott. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, de szemem sarkából láttam, amint a nyomunkba ered. Horgas orra alatt vékony bajuszt növesztett. Fehér inget és vászonnadrágot viselt. Úgy emlékeztem, mintha már a hajón is láttam volna. Talán a szakállas, akit Tolóban kifaggattam, hazudott a társával kapcsolatban? Nem lepődtem volna meg.

Az egyik kikötőbeli tavernában fogyasztottuk el az ételt. A fickó három asztallal távolabb ugyancsak megebédelt. Mivel még mindig maradt időnk megkértem Annát, hogy nézzük meg a Hadtörténeti Múzeumot, ami a rakpart végében állt. Készséggel beleegyezett. Éppen megvette a jegyét, mikor a homlokomra csaptam.

– Otthagytam a pénztárcám a széken! Menj csak előre! Visszamegyek érte, és néhány perc múlva csatlakozom.

– Rendben – felelt, majd bement az épületbe.

Természetesen hazudtam a tárcámmal kapcsolatban. A kopaszt akartam nyakon csípni, ezért gyorsan betértem az egyik sikátorba. Szinte futottam felfelé a lépcsőkön, majd egy kékspalettás ablaknál jobbra fordultam. Az utca meglepő módon teljesen kihalt volt. A turisták inkább az üzletek környékén tömörültek ezekben a percekben. Az egyik fal mellett egy terebélyes, cserepes fikusz állt, ami mögé rögtön be is ugrottam, majd a levelei mögül kukucskáltam ki. Üldözőm jócskán lemaradt, de végül felbukkant.

Az üres sikátor láttán megtorpant egy pillanatra. Zavartan tekintgetett körbe-körbe, aztán elindult felém. Ugrásra készen várakoztam. Ekkor a kanyar mögül egy harmadik férfi jelent meg. Magas volt, szőke haját középen elválasztva hordta, és szögletes napszemüveg takarta a szemét. Kék inge harmonizált a fehér falakkal, ám a kezében tartott hangtompítós pisztoly már kevésbé.

A kopasz megpördült a léptek hallatán és a zsebe felé kapott, amint meglátta az idegent. Csakhogy elkésett. A golyó kiröppent a csőből és szabályos lyukat ütött a homlokán. A szőke hajú elrakta fegyverét és lenézett a holttestre, majd vetett egy utolsó pillantást a sikátorra, és szó nélkül távozott. Köpni-nyelni sem tudtam a meglepetéstől.

Rövid habozás után én is elhagytam a helyszínt. Gyorsan átkutattam a kopasz zsebeit, de semmit nem találtam nála. Kiérve a sétányra, nyomát sem láttam a gyilkosnak. Okosabbnak tűnt, ha inkább csatlakozom Annához, mielőtt engem is lepuffant valaki.

Ezután már semmi említésre való nem történt a szigeten. Mikor elérkezett az idő felszálltunk a hajóra, és magunk mögött hagytuk Hydrát. Az úton végig kísértett a gyilkosság emléke. Kellemetlenül szaporodtak a hullák körülöttem, akár gombák az erdőben.