Idegeim pattanásig feszültek, míg visszatértem az apartmanba, mely az egyik meredeken emelkedő mellékutcában helyezkedett el. Csak akkor higgadtam le egy kicsit, miután kiültem az erkélyre és megittam egy pohár sört. Csendes környéken laktam, így a főutca nyüzsgő zaja tompán hatolt el hozzám. A sötéten hömpölygő tenger túloldalán a szárazföld egyéb településeinek fényei vibráltak. Kissé közelebb az aprócska Koroniszi sziget egyetlen templomának keresztje ragyogott kéken, akár egy rögtönzött világítótorony.

Ebben a percben szívesen visszatértem volna londoni lakásomba, élvezve Tom nevű macskám társaságát, akit egyik barátomra bíztam távollétemben. Végül összeszedtem magam, és nekiláttam elolvasni a naplót. Meglepő módon nem Luc Sicardról szólt, hanem az ő apjának, Francois Sicardnak életútját taglalta.

Francois Sicard Párizsban született, egy közepesen jómódú családban. Anyját korán elvesztette és apja az alkohol rabságába került, így a fiú kénytelen volt munkát keresni. Az egyik nyomdában helyezkedett el segédként, ám szabadidejében a festésnek szentelte idejét. Gyakran rajzolgatott az utcákon is pénzért. Idővel egy művészet pártoló jótevő felfedezte tehetségét és tanítót keresett a számára, hogy képezze. Ezalatt édesapja lassan halálra itta magát.

Az ifjú Francois hamar önállósodott. Tanítója kezei alatt igazi művésszé cseperedett, s az egyik galéria ki is állította festményét. Huszonhat éves koráig szerényen élt annak ellenére, hogy megörökölte a családi vagyont, de nem herdálta el a pénzt. Egy kávézóban megismerkedett leendő feleségével, Patricia Laroche-al. Egy év múlva összeházasodtak, és utazni kezdtek.  A festőt különösen Görögország mediterrán hangulata és történelmi emlékei bűvölték el.

Tehetsége ellenére nem vált híressé, amit csak bonyolított nehéz természete is. Feleségén kívül nem sok emberrel tudott jó viszonyt kialakítani, ami minden bizonnyal nehéz gyermekkorának következménye volt. Harminc évesen áttörést ért el, és számos képét megvették. Még az újságok is írtak az esetről, mivel két angol lord és egy német ügyvéd szerezte meg őket, nem kevés pénzt áldozva rájuk.

Francois boldogságát, azonban beárnyékolta felesége betegsége, akit szinte minden második hónapban heves láz döntött le a lábáról. Az orvosok nem tudták az okát, s a gyógyszerek csak enyhítették a tüneteket. A nő gyengült és lesoványodott idővel. Három évig küzdött a kórral, majd egy őszi napon végleg lehunyta szemét. Férje bánatában az alkoholhoz nyúlt, akárcsak néhai apja, s ő is a rabjává vált.

Kevés baráttal rendelkezett, akik hiába próbálták visszaterelni az egészséges életmód felé. Még egyetlen fia, az ötéves Luc jelenléte sem tudta jobb belátásra bírni. A gyermeket Francois unokatestvére vette gondozásba, miután a festő alkalmatlanná vált a nevelésre. Végül mindenkitől elhidegült, s már a képeit sem állították ki a galériákban.

Végső reményként eladta házát és Görögországba költözött, Hydra szigetére, mely kulturális és művészcentrumként vált ismertté az idők során. A férfi a várostól három kilométerre épített otthont magának. A tengeri levegő és a vendégszerető lakosok hatására sikerült megbékélnie magával, és nehezen, de lassan leszokott az italról. Ekkor újra alkotni kezdett, miközben távirat formájában felvette a kapcsolatot fiával és az unokatestvérével. A szigeten számos festményt készített, melyeket több galéria is megvett szerte Európában, s némelyik Amerikába is eljutott.

Csakhogy a hírnév, melynek egykor küszöbén állt, már soha nem érte el újra. Fiával ugyan kialakított egy elfogadható kapcsolatot, de a szakadék, ami elválasztotta őket továbbra is megmaradt. Egy nyári éjszakán, aztán megtörtént a baj. A mindössze hatvanéves Francois, aki állítólag imádott szivarozni, elaludt az ágyában és a szivartól lángra lobbant a lepedő. Az egész épület porig égett. A festő maradványait családja hazaszállítatta, s emléke lassan feledésbe merült a szigeten. Hydrán készített művei szintén a lángok martalékává váltak, de a szóbeszéd szerint egy alkotás túlélte a tűzvészt.

A napló itt véget ért. Elgondolkozva ültem, bámulva a sötét tengert. Bergman szerint a naplóból tudni fogom, hogy mi ez az egész, de csak találgathattam. Jobb híján ismét átlapoztam a könyvecskét. Ekkor az egyik lap alján egy apró betűs feliratra bukkantam. Nehéz volt kiolvasni, de végül sikerrel jártam: „A győztes Héraklész (1991 – Francois Sicard/Giannisz Pavlisz, Hydra).”

Immár rájöttem, miről is lehet szó. A győztes Héraklész valószínűleg Francois utolsó festménye, mely nem pusztult el a tűzben. Luc Sicard rájött és arra is, hogy kinél lehet, vagy ki tudhat róla valamit. Sajnos már nem volt ideje utánajárni a dolgoknak, akárcsak lánya, aki osztozott sorsában. Bergman professzor ugyancsak eltávozott az élők sorából. Úgy tűnt, én maradtam az utolsó, aki fényt deríthet a titokra.

Készen álltam teljesíteni a feladatot. Nem holmi büszkeségből vagy vakmerő kalandvágyból. Pusztán az igazság iránti elkötelezettségemből kifolyólag. Ezen kívül tartoztam ennyivel a Sicard család emlékének.