Az este bársonyos leple hamar lehullt. Tolo éjszakai élete élénkebbé vált. A helyiek és turisták beültek a tavernákba, hogy kellemes zene mellett megvacsorázzanak és beszélgessenek, vagy sétálva nézelődjenek a bazárok ajándéktárgyai között. Motorosok és autósok tucatjai közlekedtek a néha járda nélküli főutcán. Francia, angol, német és magyar szavak kavalkádja zsongott a körülöttem.

A pezsgő éjszakai élet vonzónak bizonyult, ám most ez érdekelt a legkevésbé. Ránéztem az órámra, miközben a kikötő felé tartottam. Alig tíz percem maradt a találkozóig. Ahogy egyre jobban közeledtem a város széle felé, annál kevesebb gyalogossal találkoztam, mígnem egyedül találtam magam az utcán. Az út szélén parkoló kocsik sora mellett haladtam el, futó pillantást vetve az egy-két házfalra felfutott bougenville rózsaszín virágaira. Tolo festői szépsége az utcalámpák által megvilágítva sem vesztett varázsából.

Néhány perc múlva elértem a kikötőt. Halász-és sétahajók tucatjai ringatóztak a hullámokon, mialatt az éjszakai fények nyugodt táncot lejtettek a vízen. A színes világítást egy-egy elhaladó jármű reflektora erősítette fel, mivel a kikötő mellett helyezkedett el a Tolót megkerülő út vonala a közeli hegyoldalban. A kikötő hosszú sétányán padok és lámpák sora állt. Egy teremtett lelket sem láttam, de azért igyekeztem óvatos lenni. A sétány mentén húzódó betonfal árnyékába bújva lépkedtem, hallgatva a tenger zúgását, ahogy hullámai a partot nyaldosták. Szinte a béke és nyugalom szigetén éreztem magam. Szinte.

Végül elértem a sétány végére, ahol elmélyültek az árnyékok. Hirtelen hangokat sodort felém a szél. Valaki fel-alá sétálgatott a sziklák közelében, a lámpák fénykörén kívül. Lassan alakjának körvonalait is ki tudtam venni. Alacsony volt és kezét összekulcsolta a háta mögött. Úgy gondoltam, felfedem magam.

– Professzor Alain Bergman? – kérdeztem, s a hangomra megtorpant. Szemüvege megcsillant, ahogy egy kósza fénysugár az arcára tévedt.

– Ki maga?

– A találkozóra jöttem. Ron Wyatt a nevem.

– Én egy hölgyet vártam.

– Tudom.  Ő küldött – hazudtam. – Attól tartott, hogy veszélyes lehet, ezért vállaltam, hogy eljövök helyette.

– Akkor sem értem, hogy kerül a képbe – ráncolta homlokát, miközben kilépett az árnyékokból, felfedve cingár testét és szürke haját. A hetvenes éveiben járhatott.

– Magánnyomozó vagyok.

– Oh… értem. Ezek szerint Miss Sicard bérelte fel?

Sicard. Most már tudtam Jennifer igazi nevét. Természetesen igennel feleltem, de bevallottam, hogy nincs túl sok információm az ügyről.

– A levélben, amit neki küldött egy naplóról tett említést – tértem a lényegre.

– Igen, itt van nálam – lapogatta meg nadrágja zsebét. – Miss Sicard apjáé. Luc Sicardé. Sokáig kollégák és barátok voltunk, amíg… meg nem ölték.

– Hogyan halt meg?

– Elgázolták hazafelé. Tanú nem volt. Másnap reggel találták meg Párizsban az úton fekve. A rendőrség nem sokáig nyomozott. Állítólag alkoholt is találtak a vérében, s úgy gondolták, részeg lehetett, pedig nem volt az. Soha nem ivott. Azt sem furcsállták, hogy a lakását felforgatták aznap éjjel. Gyanítom, valaki lefizette a hatóság embereit. A gyilkosok a naplót keresték, amit Luc előző nap postán elküldött nekem.

– Miért nem a saját lányának?

– Nem voltak jó viszonyban.

– Értem. Mi áll abban a naplóban? – kérdeztem. – Egyáltalán mivel foglalkoztak maguk? Miss Sicard nem volt túl bőbeszédű.

– Művészettörténészekként dolgoztunk az egyetemen. Időnként a Louvre is igénybe vette szolgálatainkat, mint restaurátorok.

– Mr. Bergman… ez egyre zavarosabb. Mi a fenéért kellett meghalnia a barátjának?

– Olvassa el! – nyújtotta át a naplót. – Akkor rájön. Nem mondhatok többet, mert kevés az időnk. Attól tartok, a nyomomban vannak…

Alighogy ujjaim rászorultak a bőrkötéses kis könyvecskére, valahonnan fölöttünk halk pukkanás hallatszott és Bergman professzor megtántorodott. Mellén egyre növekvő vörös vérfolt jelent meg. Hála beidegződött reflexeimnek, azon nyomban összegörnyedtem és a falhoz lapultam. Az idős férfiért már semmit sem tehettem. Összerogyott és a szemem előtt lehelte ki a lelkét. Ideje volt távoznom.

Csakhogy visszafelé nem mehettem, mert újabb golyók csapódtak be körülöttem, s az egyik pad mögött sötét alakot láttam mozgolódni. Átkoztam balszerencsém, majd hirtelen ötlettől vezérelve a sziklák felé lódultam. Futottam, ahogy csak bírtam, miközben halálos lövedékek repkedtek körülöttem, akár a mérges darazsak. Szerencsére az éjszakai sötétség gyorsan elrejtett, habár az én dolgomat is megnehezítette. Alig láttam valamit, ahogy lemásztam a sziklák közé, majd behúzódtam egy kisebb hasadékba. A víz a cipőm orrát nyaldosta.

Fölöttem dühös kiáltások hangzottak el, aztán két férfi alakja rajzolódott ki, amint megálltak a domb peremén és letekintettek a sötétbe. Kezükben hangtompítós pisztolyokat szorongattak. Egymásra néztek, majd a magasabbik intett társának, aki elindult lefelé. Ügyesen és hangtalanul mozgott, akár a párduc. Profi volt. Centiméterekre állt meg tőlem, és még a lélegzetem is visszafojtottam. Társa rövidesen követte.

Tudták, hogy ott lehetek valahol, de a szemükre nem hagyatkozhattak. Sajnos a helyzet hamar az előnyükre fordult, mikor egyikük zseblámpát húzott elő és felkattintotta. A fehér fény kardként döfött az éjszakába. Csak másodpercek választottak el a haláltól, ezért cselekednem kellett.

Kihasználva a meglepetés erejét, kitörtem és teljes erőmből megtaszítottam őket, hogy élvezet volt hallgatni kiáltásukat, amint bevágódtak a vízbe. Hangos csobbanással merültek el, de én akkor már felfelé másztam a sétányra. Reméltem, hogy nincsenek többen, mert akkor nem úszom meg.

Fortuna istennő, azonban mellém állt ma éjjel, így a naplóval a zsebemben másodpercek alatt kereket oldottam, beleveszve az árnyékokba, akár bolyongó szellem egy ódon kastélyban.