Sztratosz Fotopoulosz felügyelő középkorú férfi volt. Egyenes szálú haja erősen kopaszodott feje tetején, amit meglepően dús szakállal próbált kompenzálni. Modora nyers és lényegre törő volt. Meg sem próbálta titkolni, hogy nem szimpatizál velem, de legalább elhitte, hogy semmi közöm a történtekhez. Spártaian berendezett, fehér falú irodája illett hozzá. Íróasztalon és egy iratszekrényen kívül semmi mást nem láttam a szobában. Csupán egyetlen szék jelentett kivételt, amin helyet foglalhattam a felügyelővel szemben.

– Az a szerencséje, hogy magánnyomozó és olyan tiszta, mint a frissen hullott hó – morgott, miután egy óráig is megváratott, amíg ellenőrizték az adataimat. – Szóval nem látott semmit?

– Csak, amit már elmondtam – tártam szét a karom. – Azt a két fickót kéne előkeríteni a csónakból.

– Az a baj, hogy nincs róluk pontos személyleírás. Viszont több szemtanú is állítja, hogy látták, amint az egyikük búvárruhában kimászott a vízből. Csak az általuk felvert tajték maradt utánuk.

Magyarán szólva a sötétben tapogatóztunk.

– Valami más, azonban kiderült – hajolt közelebb hozzám. – A kollégáim felhívták a British Museumot. Jennifer Borchardt nevű restaurátor nem dolgozik náluk.

– Micsoda? – tátottam el a számat, mert erre aztán végképp nem számítottam.

– Jól hallotta. Magát, aztán alaposan felültették, Mr. Wyatt. Bárki is volt az áldozat, hazudott önnek.

– De vajon miért?

– Jó kérdés – bólogatott, majd felállt és a kezét nyújtotta. – Elmehet. A jegyzőkönyvet felvettük, de azért… ne hagyja el a várost egy darabig!

Elköszöntem és kiléptem az épületből. Gondolataimba merülve ballagtam Tolo főutcáján, tavernák és üzletek sokasága mellett elhaladva. Az egész helyzet abszurdnak és szürreálisnak tűnt. Ennél rosszabbul nem is alakulhatott volna a nyaralásom. Ki voltál valójában Jennifer? Úgy döntöttem, hogy kiderítem, ezért egyenesen az Apollón Hotel felé vettem az irányt.

Hamar megtaláltam az épületet, amit egy barna alapon aranyozott betűkkel és hárfával hirdető tábla jelzett.  Befordultam a kapun, s elindultam az emelkedőn. Egy parkolóba jutottam, honnan üvegajtón lehetett belépni az épületbe. Odabent kellemesen hűvös levegő fogadott. A márványpadlós hallban hófehér ülőgarnitúra és nagyképernyős tévé díszelgett. A recepciós pult mögött kopasz, szemüveges férfi üldögélt, aki azonnal felállt, ahogy meglátott.

– Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte angolul, enyhe akcentussal, de érthetően.

– Üdvözlöm! A nevem Ron Wyatt és Fotopoulosz felügyelő küldött, hogy körülnézzek Miss Jennifer Borchardt szobájában.

– Úgy tudom, a rendőrség már lezárta a lakosztályt – ráncolta a homlokát, azonban nem hagytam magam eltéríteni.

– Nem hivatalosan vagyok itt. A felügyelő jó barátom és a kollégám. Tudja, nyomozó vagyok Londonban. Igazság szerint nincs megelégedve az emberei teljesítményével, ezért megkért, hogy segítsek. Szerintem annak sem örülne, ha megtudná, hogy maga nem volt hajlandó együttműködni a hatóságokkal. Itt komoly bűntényről van szó, uram. De ha gondolja, fel is hívhatom… - vontam meg a vállam flegmán, és már nyúltam a mobiltelefonom felé.

– Arra nincs szükség! – vágta rá, amiből rájöttem, hogy tart a felügyelő haragjától. – Itt van a szoba kulcsa. Második emelet.

– Köszönöm.

Így hát magamban mosolyogva elindultam a lépcsőn. Használhattam volna a liftet is, de mióta két évvel ezelőtt áramszünetkor bennragadtam egy liftben odahaza, valahogy nem szívesen használtam a szerkezetet. Könnyedén rábukkantam a szobára, melynek ajtaja előtt sárga szalag húzódott, jelezvén, hogy a rendőrség lezárta. Habozás nélkül letéptem és behatoltam. Duplaágyas, elegáns helyiségben találtam magam, aminek az erkélyéről pompás kilátás nyílt a tengerre.

Mielőtt beléptem, elővettem egy zsebkendőt, hogy ne hagyjak ujjlenyomatot, majd kinyitogattam a szekrényeket és a fiókokat. Jennifer holmijai széttúrva hevertek a nyitott bőröndben. Úgy tűnt, hogy nemrég költözhetett be, és még nem volt kedve kipakolni. Keresztül-kasul átkutattam a szobát, benéztem a legkisebb sarokba is, ám semmi olyasmit nem találtam, ami tovább vitt volna az ügyben. Mígnem fogtam magam és lepillantottam a padlóra, ahol az ágy lábánál furcsa karcolásnyomokat fedeztem fel.

Leguggoltam és benéztem az ágy alá. Legnagyobb meglepetésemre az egyik csempe alig észrevehetően, de máshogy állt a többihez képest. A hatóság emberei tényleg figyelmetlenek voltak. Gyorsan félrehúztam az ágyat, és közelebbről is szemügyre vettem. Kiemelve a helyéről, egy borítékon akadt meg a tekintetem. Felvettem és kibontottam. Egy régi újságpapír csúszott ki belőle, valamint egy levél, melyre csupán ennyit írtak:

„Találkozzunk a kikötőben csütörtökön éjfélkor! Tudom, miért halt meg az édesapja. Nálam van a naplója. Egyedül jöjjön!”

Prof. Alain Bergman

Alaposan meglepődtem a levél tartalmán. Úgy tűnt, szövevényes ügybe keveredtem, ahol semmi nem az volt, aminek látszott. Beleolvastam a kivágott újságcikkbe is, mely egy húsz évvel ezelőtti tűzesetről íródott, ami Hydra szigetén történt. Az eset során egy francia férfi lelte halálát a lángokban, de hogy kicsoda, arról már nem regélt. A cikk többi része hiányzott.

Leültem az ágyra és töprengeni kezdtem. Bárki is volt Jennifer, biztos, hogy nem véletlenül akadt az utamba. Éreztem. Mindesetre már tudtam, hogyan folytassam a nyomozást. Elhatároztam, hogy elmegyek a találkozóra és megnézem magamnak ezt a Bergman professzort, hiszen csütörtök éppen ma van. Válaszokra volt szükségem és egyedül ő szolgálhatott velük.

Zsebre vágtam a boríték tartalmát, aztán mindent visszatettem a helyére, majd elhagytam az épületet. A recepciós zavartan bámult utánam, de nem foglalkoztam vele. Gondolataim az esti találkozón jártak.

Most bántam igazán, hogy nem hoztam a fegyverem, de hát nyaralni jöttem ide. Csakhogy a Sors ismét keresztülhúzta a számításomat.